Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Opitz, Martin: Elégia (Elegie Magyar nyelven)

Opitz, Martin portréja
Rónay György portréja

Vissza a fordító lapjára

Elegie (Német)

In dem die Sonne sich hat in das Meer begeben /

Vnd das gestirnte Haupt der Nacht herausser bricht /

Sind Menschen / Vieh vnd Wild wie gleichsam ohne Leben /

Der Monde scheinet auch gar kaum mit halbem Liecht.

Ich / ob schon alles schläfft / muß ohn Auffhören wachen

Von vielen Tagen her / vnd wallen ohne Ruh:

Ist schon die gantze Welt befreyt von jhren Sachen /

So bring' ich doch vor Lieb' vnd Angst kein Auge zu.

Auch dich / Asterie / hat gantz der Schlaff vmbringet /

Der Tagesarbeit furth / deß Todes Ebenbild;

Da mir der Zehren Bach auß beyden Augen dringet /

Bist du mit sanffter Rhu auff deinem Bett' erfüllt.

Wie wann sich Delia hat in den Walt verborgen /

Wird durch den Schlaff erwuscht / vnd fellt ins grüne Graß;

Vnd wie die Nymphen auch sich legen gegen morgen /

Nach dem der Nachttantz sie gemacht hat müd vnd laß.

Sie ruhen sicherlich bey einem frischen Bronnen /

Die Bäume halten auff der Morgenröthe Liecht;

Daß sie nicht alsobald erwachen von der Sonnen

Deckt sie der dicke Wald: Pan aber schläffet nicht.

Er geht / er rufft / er schreyt mit sehnlichem Verlangen /

Daß seine stimm erklingt durch pusche / Berg vnd Thal /

Vnd sie sind sänfftiglich mit süssem Traum vmbfangen /

Dem Pan antwortet nur der blosse Wiederschal.

Du auch / mein Leben / schläfst / ich muß in Nöthen wallen /

Du bist in guter Rhu / ich wache für vnd für /

Biß mich der letzte Tod wird endlich vberfallen /

Auff den ich sehnlich wart allhier bey deiner Thür.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://gutenberg.spiegel.de/?

Elégia (Magyar)

A nap leszállva már a tengerekbe tért meg,

s emeli csillagos szép homlokát az ég;

emberek, állatok, vadak nyugodni tértek,

s a hold is felsütött, bár csak derengve még.

De én, sok napja már, fennen virrasztok egyre,

emésztem magamat, s le nem hunyom szemem:

mikor már a világ minden gondját letette,

ébren tart engem a szorongó szerelem.

Téged, Astariám, szintén a munka réve,

a halál mása, halk álom pihentet el,

s míg nekem könny tolúl a két pillámra égve,

téged ágyad ölén lágy nyugalom ölel.

Mint mikor Délfia erdőben rejtezett el,

és elálmosodott s elaludt a gyepen;

vagy éji tánc után fáradtan kora reggel

nyugodni térnek a nimfák is csendesen:

lefekszenek egy-egy hűs forráskút tövébe,

s nagy fák fogják föl a hajnal sugarait,

és sűrű lomb borúl föléjük, hogy ne érje

őket korai fény; de Pán nem alhatik.

Jár-kel, sóhajtozik, kiált jajongva, fájón,

hangjától fölriad a hegy, völgy és bokor;

azokat édesen körülfonja az álom,

és Pánnak egyedül a visszhang válaszol.

Így alszol, életem, míg én esengek árván;

te pihensz, én meg átvirrasztom az időt,

míg csak el nem jön és le nem csap a halál rám,

melyért úgy epedek már itt ajtód előtt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum/showthread.php

minimap