Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pietraß, Richard: Asszony (Frau Magyar nyelven)

Pietraß, Richard portréja
Répás Norbert portréja

Vissza a fordító lapjára

Frau (Német)

Dezember ist und die Stadt sinkt ins Dunkel, eine Muschel, die sich schwach erst faulend öffnet. Ich lungre im Bett mit geschärftem Messer, doch stammle ich über keinem gefälligen Schoß. Auge in Auge stand ich mit den Engeln, aber es fehlte mir, der sie beflügelt, der Schein. An dich, Frau, denk ich nicht nur aus Not; so auch risse ich dich gern an mein Herz. Wie soll ich genießen, was ich nicht teile? Der gleißende Brocken bricht mir den Hals. Bitter schmeckt so die Traube, die am Marktstand gepflückte. Und was sollen Rosen im Winter mir? Eisig wächst zwischen uns die Fremde, Faden um Faden durch-silbert dein Haar. Noch pendelt zum Sprunge Rilkes Panther; nur die Fontänen verströmen sich in die Brunnen. Die Blätter aber ruhn tief in der Knospe: Wildschwein und Amsel auf dem Weihnachtsaltar. Berge von Waren sind noch ohne Käufer, Schläfer ohne Schlaf. Wieder rührt der Eiffelturm an die Himmelswunde, fester schließt sich die Vielvölkerstadt. Nichts mag ich sein hier als dein Fühler, Schwalbe, in der schon Sommer summt. Frau, leb, ich streck dir die Arme. Nimm mich, Stärkre, an deine Brust. Heimkehren will ich in dein sanftes Gefängnis, das mich einschließt, ausschließt nach den Gesetzen des Bluts, das nicht müde wird in unseren Schläfen.



FeltöltőRépás Norbert
KiadóVerlag Philipp Reclam jun. Leipzig,ISBN 3-379-00542-8
Az idézet forrásaWELTKIND Gedichte
Könyvoldal (tól–ig)49-50
Megjelenés ideje

Asszony (Magyar)

December van és homályba süpped a város, kagylónak héja, mely csak rothadtan tárul fel. Megfent dárdával forgolódom az ágyban, de nem dadogok egyetlen szolgálatkész vénuszdomb fölött sem. Szemtől szemben álltam a kerubokkal, de híján voltam azon ámításnak, mi szárnyra kelti őket. Nemcsak a szorultság miatt hullongok érted asszony; így is önfeledt rántanálak szívembe. Miként teljek be azzal, mit meg nem osztok? A tündöklő falat nyakamat szegi. Keserű így a piacon szemecselt szőlő. Mit kezdjek a rózsákkal éltem alkonyán? Jégként hatalmasodik el köztünk az idegen, cérnaszálanként fonja ezüstjét hajadba. Ugrás előtt inog még Rielke párduca; vízfőt éltetve már csak az ugrókutak zubognak. Ámde gemma mélyén pihen a lombsátor: vaddisznó és málinkó karácsony úrasztalán. Áruhegyek várják még a vevőt, szunyálók pedig a ködök képét. Az Eiffel-torony újra belekarmol a mennyek sebhelyébe, ezerarcú nép városa fűzi magát szorosabbra. Ne legyek itt más, mint léleklátód, fecske, kiben már zümmög a nyár. Asszony, ocsúdj, feléd nyújtom karom. Végy melledre engem, te edzettebb. Csendes börtönödbe szeretnék révbe érni, mely vérnek törvénye szerint bezár és szabadon enged, mely álmunkban sem pilled.



FeltöltőRépás Norbert
Az idézet forrásasaját

minimap