Rühmkorf, Peter: Dal az időpocsékolásról (Zeitvertu-Lied Magyar nyelven)

Sommer, und die Schwalbe piepste

Monde zwischen Dach und Tür -

Dumm wie Dotter meine Liebste,

weich wie Melde unter mir.

Der an unsern Ohren zerrte,

Südwind, legt die Freuden bloß,

auf der schwankenden, der Erde,

halt ich an um deinen Schoß.

Komm aus Luft- und Feuerbarde,

song und zehr vom Wankelmut.

Zwielicht steckt mir die Kokarde

Hermes' an den Gockelhut.

Ehe, ehe die somali-

braune Nacht die Sterne bleckt,

schmelze, was mir als morali-

sches Gesetz im Halse steckt.

Zwischen zween Rosenzitzen

Stoß ich auf nach Seligkeit.

Und vertu, um zu besitzen,

meine mir gesetzte Zeit.

Nyár, csiripel épp a fecske,

holdak tetős ajtó közt —

Mint lágy fűre, kedvesemre

fekszem. Buta, mint a tök.

Fülünk déli szél cibálja,

s kitakarja a gyönyört;

inog a föld, de hiába,

a te öled ideköt.

Hűtlenség dalából élek,

zengek tüzet, levegőt.

Taréjdíszt rak rám az éjjel,

Hermész jelét, lebegőt.

Míg csillagra a szomáli-

barna éj felvicsorít,

torkomban már a moráli-

san gondolt szó nem szorít.

Lököm magam üdvösségbe

két dús mellbimbó között.

Így jutok a teljességre,

pocsékolva az időt.