Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Reyer, Lars: Der lange Fußmarsch durch die Stadt bei Nacht

Reyer, Lars portréja

Der lange Fußmarsch durch die Stadt bei Nacht (Német)

Du sitzt & trinkst & hältst
dich am Aschenbecher fest, du siehst
das jetzt durchs rauchgefärbte Kneipenfenster:
        dein Gesicht
                 in Nahaufnahme, porentief
die Destillate in dir, unter deiner Haut
der lausige Geschmack von vielen Tagen,
die alle in den Abend ebben, der Wirt
bemerkt dich nicht mehr, er schenkt
dir wortlos nach, du zahlst.
                            Das Licht
der Straßenlampe glimmt dir sanft
im Auge, vielleicht ist dies der letzte Abend,
an dem du noch nach Hause kommst, du schlägst
     den Kragen hoch, es folgt
           der lange Fußmarsch durch die Stadt.
 
Der lange Fußmarsch durch die Stadt bei Nacht, über
die geborstenen Gehwegplatten glitscht
dein Schuh, es fällt
                    ein ruhiger Regen, Moos
wächst an den Mauern, von denen hier
die Villen (leer & träge) umzingelt sind, es schreit
ein Käuzchen & von Ferne jault
die Straßenbahn in ihren Gleisen, die späten
Trinker darin, gebannt auf ihre Schalensitze,
die mechanische Stimme hält sie wach (»Nächste
Haltestelle Torgauer Platz«). Der lange
Fußmarsch (morsche Sohlen), es glühen
noch die Birnen an den Imbissbuden, der Geruch
nach altem Fett & Worten, die
dem Kehlkopf nie entronnen sind,
                                        du spürst
 das Stechen unterm Rippenbogen, mit grauer Hand
spült ein Gespenst mit grauen Haaren
Seifenlauge auf das Pflaster.
 
Die durch die Abwässer waten – heraldische
Eisendeckel schließen sich
über ihren Köpfen – die
die Kanäle entschlammen, sie atmen wohl
mit ihren imprägnierten Lungen
      nichts als
                den Stoff zum Leben.
Die durch die Abwässer waten, gehen
unterirdisch ein in die Geschichte, die Geschichten –
sie gehen ein in das Gedicht
                     als feiner Film,
Partikelstaub, der auf den Stimmen liegt.
 
Auf dem Asphalt die Ampelfarben, schwach
hingeschmiert, du sprichst
in altbekanntem Rhythmus vor dich hin only
there is shadow under this red rock, (come in
under the shadow of this red rock),
                              der Backstein
glüht noch nach von Einschusslöchern, von
ausgeschwitzten Traumgesichten.
                   Durch die Stadt, entlang
der Plattenbauten, von den Balkonen
grinsen die Sonnenschirme (nachtgrau
ummantelt) die Kohlegrills & Blumenkästen – & leise
liegt ein Brodeln in der Luft, ein unterkühltes
Fieber.
           Du folgst dem spitzen schnellen
Metronomtakt eines Absatzschuhs, der tick-tack
tick-tack auf die Straße schlägt (an deine
Schädeldecke). Im Kopf verzeichnest du
die Wege, Ausfallstraßen, die Trampelpfade
& Alleen immer wieder neu – das alles
ändert sich so ohne Unterlass, nur der Fluss
bleibt wie er ist in seinem weichen
schroffen Bett & du probierst am Ufer (dort wächst
der Sauerampfer durch die Steine) eine kurze
Melodie.
 
Die durch die Abwässer waten haben
gelbe Jacken an, Gummistiefel & Helme, dass
sie nicht erschlagen werden
                                  vom Dunst,
                                          der klafterdick
die Sicht, den Atem nimmt. Die Grubenlampen
leuchten bloß so klamm – sie, die durch
die Abwässer waten, ziehen die scharfen Dämpfe ein,
sie sprechen unerkannt, mit Geisterstimmen,
sie erzählen von Schlamm, von Schlacke,
vom täglich unerträglichen Material, das ihnen
unter der Haut gärt & sie trainieren,
                                    unterirdisch,
den aufrechten Gang.
 
Bei Nacht, die Abdeckplanen flattern
an den Baugerüsten, du schleichst, mit deinem
krummen Schatten hinter dir, an den lau
beleuchteten Fenstern vorbei. Hochparterre,
hier schwelen ewig die verdammten Feiertage
& die Fernsehbilder (blaues Zucken).
                   Die ohrenbetäubende
Stille aller toten arm- und
beinlosen Engel auf den Ruinen ringsum, du
navigierst sicher durch das Spalier
ihrer Blicke
& doch
            steht dir
                         der kalte Schweiß
auf der Stirn. Vielleicht, dass bald der Morgen graut,
der rötlich schimmernde Himmel
sich zerlegt, die Sperlinge & Amseln
ihren Chor anstimmen & du kannst endlich
in den Schlaf einsinken, du drehst
den Schlüssel schon im Schloss & schreckst
zurück, denn es erwarten dich, das weißt du
ganz genau, die sprachlosen Zimmer, die Möbel,
die Topfpflanzen, das Kanapee, die Reste
vergangener Geistesblitze, ein defektes
Kühlschranklicht,
                           höllische Heizungshitze.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.lyrikwelt.de

A hosszú menetelés a városon át éjszaka (Magyar)

Ülsz & iszol & kapaszkodsz
erősen a hamutálba, most azt látod
a füstszínezte kocsmaablakon keresztül:
    az arcod
             nagyfelbontásban, pórusmélyen
benned a párlatok, a bőröd alatt
vacak aroma, az éjszakákba süllyedő
rengeteg napé, a csapos többé
már észre sem vesz, szótlanul
tölt neked újra, fizetsz.
                            A közvilágítás
fénye szelíden szemedbe pislog,
talán ez az utolsó este,
hogy még hazatérsz, felhajtod
    gallérod rendesen, aztán
          a hosszú menetelés a városon át.
 
A hosszú menetelés a városon át éjszaka,
a járda repedezett lapjain csúszkál
a cipőd, nyugodt
                    eső esik, moha
nő a falakon, amelyek itt
a villákat (üresek & lomhák) bekerítik,
macskabagoly huhog & messze sínein
a villamos nyivákol, rajta a késői
ivók üléseikbe punnyadva,
a géphang tartja őket ébren („A következő
megálló Torgauer tér”). A hosszú
menetelés (korhadt talpak), a büfén
még égnek a körték,
elhasznált zsír szaga &
a gégefőnél megakadó szavak,
                                        bordaíved
          alatt szúrást érzel, ősz kezével
önt ősz hajú kísértet
mosóvizet a placcra.
 
Akik a szennyvízben gázolnak – fejükre
heraldikus sisak
zárul –, akik
a csatornákat tisztítják, impregnált
tüdeikkel aligha lélegzik
                      az
                             Éltető Anyagot. [1]
Akik a szennyvízben gázolnak, azok
a föld alatt hatolnak a történelembe, a történetek –
úgy hatolnak be a versbe, mint
                    részecskepor,
ahogy finom filmrétege a hangszalagot bevonja.
 
Az aszfalton a közlekedési lámpák fényei,
halvány maszatok, magad elé
régről ismerős ritmust dúdolsz, only
there is shadow under this red rock, (come in
under the shadow of this red rock), [2]
                              a téglafal
még lövésnyomoktól, álomarcoktól ki-
verejtékezve izzik.
                              A városon át,
a panelsor mentén, az erkélyekről
(éjszürkébe burkolózva) vigyorognak
napernyők, grillsütők & virágládák – & halk
zümmögés a levegőben, lehűtött
láz.
      Egy tűsarok gyors, kecses
metronómtaktusát követed, tikk-takk,
tikk-takk veri az utcát (koponyádon
kopog). Fejedben feltérképezed
a mindig új utakat, főutakat,
gyalogösvényeket & körutakat – az egész
változik szüntelen, csak a folyó
terül el ugyanott, mint göröngyös, puha
ágyban & a partján (ott, ahol a kövek
közt sóska nő) próbálgatsz egy rövid
dallamot.
 
Akik a szennyvízben gázolnak, azok
sárga kabátot hordanak, gumicsizmát & sisakot, hogy
meg ne ártson nekik
                              a higany-
                                        sűrű gőz,
amely vakít, a lélegzetet szegi. A fejlámpák
égnek mégis nyirkosan – ők, akik
a szennyvízben gázolnak, a szúrós párákat beszívják,
érthetetlenül beszélnek, kísértethangon,
iszapról, salakról,
a nap nap után elviselhetetlen matériáról
mesélnek, amely bőrük alatt forr & gyakorolják,
                                        a föld alatt,
a járást egyenes derékkal.
 
Éjszaka, az állványzaton csapkod
a ponyva, vánszorogsz, mögötted görbe
árnyékod, a tompán
kivilágított ablakok előtt. Magasföldszint,
itt izzanak el örökre a kárhozott ünnepnapok
& a tévéképek (kék villódzás).
                                        A halott kéz
és láb nélküli angyalok körül
a romokon,[3] a fülsiketítő csöndjük, te
biztosan navigálsz tekintetük
sorfalán át
& mégis
              homlokodra
                                 a hideg verejték
kiül. Talán mert hamarosan a szürke reggel,
a vöröses fényű égbolt
megnyílik, a verebek & a feketerigók
kórusa hangol & te végre
álmodba merülhetsz, kulccsal
kapud nyitod máris & vissza-
rettensz, hát ez vár rád, tudod
nagyon jól, a néma szobák, a bútorok,
a cserepes növények, a kanapé, régi
kísértetek maradék pillantásai, az elromlott
hűtővilágítás,
                    kénköves konvektorpokol.
 
 
 
[1] Utalás Volker Braun Der Stoff zum Leben (Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2009) című művére. (A ford.)
[2] Idézet T. S. Eliot Átokföldjéből. „Csupán / E vörös szikla alatt van árnyék, / (E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék)” – Vas István fordítása. (A ford.)
[3] Idézet Durs Grünbein An diesem Morgen gingen című verséből. (A ford.)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://versumonline.hu

minimap