Rilke, Rainer Maria: Karl von der Heydt-nek (An Karl von der Heydt Magyar nyelven)

(Meinem und meiner Arbeit liebem Freunde dankbar zugeschrieben, da ich seine Worte vom "Stunden-Buch" gelesen hatte)

So will ich gehen, schauender und schlichter,
einfältig in der Vielfalt des Scheins;
aus allen Dingen heben Angesichter
sich zu mir auf und bitten mich um eins:

um dieses unbeirrte Gehn und Sagen
und darum: nicht zu ruhn, ich fühlte denn
mein Herz in einem Turme gehn und schlagen:
so nah den Nächten, so vertraut den Tagen,
so einsam weit von jedem, den ich kenn;

und doch so wie die Stunde, welche schlägt,
an Tausendem, das lautlos sich verwandelt,
teilnehmend - und mit Tausendem, das trägt,
mittragend - und mit Einem, welcher handelt,
mithandelnd, leise von ihm miterwägt...

Unsäglich Schweres wird von mir verlangt.
Aber die Mächte, die mich so verpflichten,
sich auch bereit, mich langsam aufzurichten,
so oft mein Herz, behängt mit den Gewichten
der Demut, hoch in ihren Händen hangt.

6.1.1906, Meudon

(A nekem és munkámnak kedves barátnak hálával ajánlva,
szavait a "Stunden-Buch"-ról elolvasván)

Így megyek el, kémlelőn, sallangtalan,
együgyűn a látszat szövevényén;
a tárgyaknak megmutatkozó arca van
ami elér hozzám, és csak egyet kér:

rendületlen lépkedést és szavakat,
hogy ne nyugodjak, ha erősen dobog,
tornyot mászik szívem, ám nem lankadhat:
jó barát az éj, s otthonos a nappal,
de magány bánt, sok ismeretlen dolog;

mégis, ahogy óraütés teljesül,
ezer ügynek, ami némán változó,
részévé válj, – s terhet is önzetlenül
vállalj át – s az Egyetlent, ki alkotó,
segítsd hát, míg ő csendesen megtűr...

Iszonyúan súlyos ez a követelmény.
Ám a hatalmak, kik gondjaikba vettek,
készek rá, hogy kiegyengessenek,
mindig, ha hordozza terhelt szívemet
tenyerük, az óriási emelvény.

6.1.1906, Meudon