Rilke, Rainer Maria: Der Alchimist

Seltsam verlächelnd schob der Laborant

den Kolben fort, der halbberuhigt rauchte.

Er wusste jetzt, was er noch brauchte,

damit der sehr erlauchte Gegenstand

da drin entstände. Zeiten brauchte er,

Jahrtausende für sich und diese Birne

in der es brodelte; im Hirn Gestirne

und im Bewusstsein mindestens das Meer.

Das Ungeheuere, das er gewollt,

er ließ es los in dieser Nacht. Es kehrte

zurück zu Gott und in sein altes Maß;

er aber, lallend wie ein Trunkenbold,

lag über dem Geheimfach und begehrte

den Brocken Gold, den er besaß.

A laboráns eltolta egy hanyag

mosollyal az edényt – gyengült a füstje.

Ő tudta már, mi kellene az üstbe,

hogy kiforrjon a fenséges anyag:

idő kell hozzá, hogy elérje – pár

évezred önmagának és e zagyva

levű edénynek; csillagfény az agyba

s a tudatba egy egész tengerár.

A kívánt rémséget – bár ő volt foglya –

éjjel elengedte. s az így tért vissza

Istenhez, ősi egységébe folyt;

ő mint egy részeg a titkos fiókra

borult, és megint vágyott ama tiszta

aranymorzsára, mely a kincse volt.