Rilke, Rainer Maria: Szonettek Orfeuszhoz II. 4 (Die Sonette an Orpheus II 4 Magyar nyelven)

O dieses ist das Tier, das es nicht giebt.

Sie wußtens nicht und habens jeden Falls

– sein Wandeln, seine Haltung, seinen Hals,

bis in des stillen Blickes Licht – geliebt.

Zwar war es nicht. Doch weil sie's liebten, ward

ein reines Tier. Sie ließen immer Raum.

Und in dem Raume, klar und ausgespart

erhob es leicht sein Haupt und brauchte kaum

zu sein. Sie nährten es mit keinem Korn,

nur immer mit der Möglichkeit, es sei.

Und die gab solche Stärke an das Tier,

daß es aus sich ein Stirnhorn trieb. Ein Horn.

Zu einer Jungfrau kam es weiß herbei –

und war im Silber-Spiegel und in ihr.

Ó, ez az állat, mely nem létezik.

Nem tudják ezt, de szerették azért

a járását, nyakát, természetét

és csöndes pillantása fényeit.

Nem volt ugyan. De szerették nagyon,

s lőn tiszta állat. És mert volt tere,

felszegte a fejét a szabadon

hagyott térben, s nem kellett lennie.

Nem adtak neki abrakot, csupán

azt a lehetőséget, hogy legyen.

És ez belőle oly erőt csiholt,

hogy egy szarvat növesztett homlokán.

Egy szűzhöz ment fehéren, szeliden,

s ezüst tükrében volt, és benne volt.