Ne aggódj: vagyok én. Nem érzed-e,
hogy érzékeim hullámai vernek?
Sőt szárnyra keltek, nem hevernek,
mind arcod köré fehérlik, ide.
Nem látod-e lelkemet szorosan
csendruhában előtted állni? Lám!
Nem érik-e május-imám
Szemed fényében mint fán? Mind nagyobb!
Ha te álmodsz, az álmod én vagyok.
Akaratod, ha ébredni akarnál,
és minden dicsőség ura leszek,
de halkabban a fönti csillag-karnál,
az idő furcsa városa felett.
Megjegyzés. A „mailich” szó nem lelhető fel sem a szótárakban, sem egyebütt. Csak egy másik költő versében szerepel, abban „májusi”-nak fordították angolra, és Tauber Ferenc, a vers másik — azazhogy első — fordítója is így értette. Én őszintén szólva nem nagyon értem, mitől májusi az ima, azon kívül, hogy „érik” mint tavasszal a gyümölcs a fán; de hát én ezt az egész imaérést erőltetettnek, kiagyaltnak érzem, szerintem híjával van a szuggesztivitásnak. És ha májusi volna az az ima, akkor érzésem szerint inkább Maigebet-et írt volna Rilke; de érzésem helyességében egyáltalán nem vagyok biztos. Ezért jobb híján én is „májusi”-nak fordítottam azt a szót, lelke rajta, mármint Rilke lelke rajta, miért nem beszél világosabban. Dehát azért költő, hogy ne beszéljen világosan...
(Szerintem az a „csendruha” — szó szerint: ,csendből való ruha' — is, noha eredeti, mégis inkább afféle kiagyalt, izzadságszagú metafora. Érdekes megfigyelni, hogy a legnagyobb költők — írók, zeneszerzők, filozófusok stb. — is képesek leírni ilyen sőt még sokkal rosszabb dolgokat.)