Rilke, Rainer Maria: Sámuel megjelenik Saul előtt (Samuels Erscheinung vor Saul Magyar nyelven)

Da schrie die Frau zu Endor auf: Ich sehe -
Der König packte sie am Arme: Wen?
Und da die Starrende beschrieb, noch ehe,
da war ihm schon, er hätte selbst gesehn:

Den, dessen Stimme ihn noch einmal traf:
Was störst du mich? Ich habe Schlaf.
Willst du, weil dir die Himmel fluchen
und weil der Herr sich vor dir schloß und schwieg,
in meinem Mund nach einem Siege suchen?
Soll ich dir meine Zähne einzeln sagen?
Ich habe nichts als sie... Es schwand. Da schrie
das Weib, die Hände vors Gesicht geschlagen,
als ob sie's sehen müßte: Unterlieg -

Und er, der in der Zeit, die ihm gelang,
das Volk wie ein Feldzeichen überragte,
fiel hin, bevor er noch zu klagen wagte:
so sicher war sein Untergang.

Die aber, die ihn wider Willen schlug,
hoffte, daß er sich faßte und vergäße;
und als sie hörte, daß er nie mehr äße,
ging sie hinaus und schlachtete und buk

und brachte ihn dazu, daß er sich setzte;
er saß wie einer, der zu viel vergißt:
alles was war, bis auf das Eine, Letzte.
Dann aß er wie ein Knecht zu Abend ißt.

Blake: Az En-Dor-i boszorkány. 1800 körül

Látom! mondá az endori boszorkány –
A király megragadta: Kicsodát?
S minthogy leírta, elrémülve szólván,
bár nincs is ott még, Saul látja – lát!

Azt, kinek hangja újra mellbe ver:
Már nyugszom, mit zavarsz te fel?
Istentől, égtől elterelt vagy,
neked nem felel az Úr, eltaszít s
az én számból vársz győzelmet, mi elhagy?
A fogaimat soroljam-e rendre?
Mert más ott nincs... Eltűnt. És felsikít
az asszony, arcát kezébe temetve,
mintha ezt kéne látnia: "Veszíts!" –

És ő, ki hajdan felemeltetett
népe fölé mint dicső hadijelvény,
lerogyott, panaszszavait lenyelvén,
oly biztos volt, hogy elveszett.

S az asszony, aki lesújtotta őt
akaratlan, vélte, feledhet, élhet;
az azt mondta, nem vesz magához étket,
ez kiment, marhát vágott és sütött

s rávette, keljen föl s üljön a székre,
s ő ült, mint ki túl sokat feledett,
mindent, azt az egy Utolsót kivéve.
Aztán evett mint egy szolga, evett.

...............................................
L. Sámuel I. könyve, 28. fejezet. Az egyik legmegdöbbentőbb, leglesújtóbb tragédia, annál is hátborzongatóbb és drámaibb, mert éppen Saul volt az, aki „Kiirtotta az országból a halottidézőket és a jövendőmondókat” Istennek a Bibliába foglalt parancsolatai értelmében. Hibákat is követett el: nem hajtotta végre pontosan az Úr bizonyos, személyesen őhozzá intézett parancsait, ezért ugyanaz az Úr, akiről a két bibliai vallás, a zsidó is meg a kersztény is, nem győzi hangsúlyozni, mennyire hosszantűrő és milyen könnyen megbocsátó, elfordul tőle, és rendíthetetlenül nem és nem válaszol neki, hiába rohan utána kétségbeesetten és hibáit megbánva az Ő általa választott, és a még halálában is elutasító és hajthatatlan Sámuel által királlyá kent szerencsétlen király. Ezért fordul az kínjában – boszorkányhoz... Áron főpap még csak dorgálást sem kapott amiatt, hogy ő készítette az aranyborjút; és sem Dávid, sem Salamon nem veszítette el trónját Saulénál nagyobb, a mi emberi gondolkodásunk szerint nagyobb  bűnökért. Számomra ez régóta relytély. Isten útjai gyakran teljesen felfoghatatlanok, csak ezt nem illik észrevennünk...

Furcsa, hogy ezeket a torokszorítóan drámai mozzanatokat nem vette be a versébe Rilke. Sőt, hogy Shakespeare vagy Racine sem dolgozta fel a témát, pedig azt gondolhatnánk, hogy ennél drámaibbat, hatásosabbat kigondolni sem lehetne... Egyáltalán kevés irodalmi feldolgozása van: az ismertebb szerzők közül csak Voltaire, Alfieri és Lamartine egy-egy Saul-darabjáról van tudomásom; nem olvastam őket, nem könnyen hozzáférhetők. Voltaire darabja Goethe felháborodását váltotta ki: szokása szerint alighanem ízetlenül gúnyolódott a Biblián, a tragikumot tehát nyilván ő sem vette észre, vagy nem érdekelte. 

A Bibliából nem derül ki egyértelműen, hogy Saul is evett-e: „És vivé [az asszony az étket] Saul elé és az ő szolgái elé, és evének; azután felkeltek és elmenének azon az éjszakán.” De miért ne evett volna? enni nem bűn és nem a nagyság hiányának jele, esznek a hősök sőt a szentek is, olykor még maga Buddha is evett... „Semmi erő nem vala [Saulban], mert egész nap és egész éjjel semmit sem evék”; alighanem vezekelni akart, hogy sorsát elkerülje. Mikor megtudta a halálból felidézett Sámueltől, hogy nincs menekvés, holnap fiaival együtt ő is vele lesz, Sámuellel, a halál birodalmában, nem volt mit elkerülnie többé, és mondjuk, hogy evett. Ugyanígy hagyta abba a bőjtölést Isten kedvence, Dávid király is, miután gyermeke meghalt. Miért „evett, mint valami szolga?” Miért nem úgy, mint egy kegyvesztett, eltaszított király? akinek üres a gyomra, a feje pedig nyilván azt sem tudja, mit tesz és mit kell tennie.  Nem tudom, hogy maga a Biblia miért említi azt az evést; de az jut eszembe, hogy: Az ember szellemi lény, felül tud emelkedni az evésen is, de ha egyáltalán nem eszik, akkor megszűnik emberi lény lenni; tudták ezt a németek a lágerekben, és mielőtt gázzal megsemmisítették áldozataikat, mint valami Ungeziefert, férgeket, a biztonság kedvéért előzőleg még emberi mivoltuktól is megfosztották őket kiéheztetés útján. Ebből az evésből nem derül ki semmi Saul jellemére vonatkozólag. Saul tragikus hős, nem azt érdemli, hogy ilyen lekezelően beszéljenek róla. Rilke nagyobb nagyságról tett volna tanúságot Saul helyében? Csuda tudja; lehet. Én biztos, hogy nem. Rilke is rohant Isten után; csodálatos, hogy nem tanúsít semmiféle Saul iránti szimpátiát; lehet, hogy őneki, Rilkének, válaszolt Isten, és ezért ő lenézi azokat, akiknek nem válaszol? Számomra ez rejtély; remélem, hogy csak tévedek, hogy rosszul értelmezem az egész szituációt és nem érem fel ésszel Rilke gondolatát.

Azt kell mondanom, hogy a történetnek eredeti, bibliabeli száraz, személytelen hangú előadása összehasonlíthatatalnul jobban lenyűgöz, mint ez az egyébként nagyon hatásos vers.

oly biztos volt, hogy elveszett: a versben Saul a próféta szellemének elutasító válaszából kiérti, hogy itt a vég; a Bibliában ezt Sámuel expressis verbis megmondja neki.