Itt van az új tavasz újra. A föld vár
mint kicsi versszavaló gyerek;
versek, a versek... Hisz beleölt már
sok tanulást, s most díja remek.
Volt tanitója. Szerettük ijesztő
állkapcsán a fehér szakállt.
Most, mi a fű szine, tudja ezt ő,
jól felel ő: talált! talált!
Most szünidő van, játszhat a föld már
kisgyerekekkel. Itt a fogócska,
fuss, te vidám föld! Győz, ki bomol!
Mit tanitója előtte föltárt,
mit fagyökér tanit és a koros fa,
iskolakönyv az. A föld dalol!
A vers prozódiája: minden sorban NÉGY versláb, sohasem több és sohasem kevesebb, és azok mind daktilusok (daktilus = — u u : egy „súlyos”, két „súlytalan” vagy „gyenge” szótag) és trocheusok (— u), de túlnyomórészt pattogó daktilusok. A németben „súlytalan” ( u ) helyen nem állhat beszédhangsúlyos szótag; „súlyos” ( — ) helyen többnyire beszédhangsúlyos szótag áll. Magyarul is lehetséges beszédhangúlyokkal operálni, de zseniális, nagy, elég nagy, jó, közepes, rossz és csapnivaló de PROFI költőink/versfordítóink ezt nem teszik, hanem az időmértékkel dolgoznak, összehasonlíthatatlanul következetesebben, mind pusztán jambikus (jambus: u — : egy rövid, egy hosszú szótag) vagy trochaikus (trocheus: — u) versek fordításában, mivel a vers ritmikus lüktetése máskülönben nem volna eléggé érzékelhető. Teszik ezt ők annak ellenére, hogy az időmértékes magyar daktilusok (és anapesztusok: u u — ) dobpergésszerűbbé, kopogóbbá teszik a ritmust, mint amilyen az az eredetiben, a németben volt. Namármost tökéletesen utánozni az eredeti ritmust nem lehetséges, de fütyülni rá, az dilettantizmus, botfülűség. Úgy látszik, hogy költőink 90 %-a számára a ritmus és az egyéb úgynevezett „formai” jellegzetességek még sokkal fontosabbak voltak, mint az úgynevezett „eszmei mondanivaló”. Ezzel én nem igazán értek egyet, de ez nem is fontos: én irreleváns vagyok. Csakhogy a dilettáns éppen azt nem veszi észre, hogy ő dilettáns, tudatlan, kontár, pancser, és hogy ő még énnálam is százszor, ezerszer irrelevánsabb.
Az a benyomásom, hogy magyarul egyfelől sokkal több óriási vagy csak nagyon jó, de nagyon eredeti költő ontotta verseit, mint az általam ismert nyelveken, de hogy ennek ellenére a botfülű dilettantizmus is sokkal elképesztőbben tombol magyar nyelvterületen, mint ama nyelvek országaiban. Vajon mi lehet ennek az oka? Lehet, hogy mi magyar anyanyelvűek hol sokkal zseniálisabbak, hol sokkal tök- és fafejűbbek vagyunk másoknál?...