Rilke, Rainer Maria: És az utolsó (Und das letzte Magyar nyelven)

Still heut die Stube. - Weiß wie Kalk
ist Frauchens Antlitz. Müd und lustlos
ihr feuchtes Auge; halb bewußtlos
lehnt sie bei Vaters Katafalk.

Zuseiten ihr der Gatte kann
sie trösten mehr in keiner Weise;
nun faßt er ihre Hände leise
und sieht sie ernst und bittend an. .

"Mein Mütterchen, nimm diesen Strauß!"
tönt türher hell das Wort des Kleinen;
da glimmt ein Lächeln durch ihr Weinen,
und Trost geht durch das alte Haus.

1895

Halk ma a szoba. – Fakó mészkő
asszonyka-arca. Nyúzott, borús,
a szeme ázott; félájult, bús.
És apja ravatalára dől.

Oldalán férje-ura sem
képes vigasztalni sehogy.
Megfogja a kezét valahogy,
és komoly arcán kérelem. .

"Anyácska, vedd el e bokrétát!"
hallja bejönni kisfia hangját;
sírásán mosoly izzik át,
s vígasszal telik az öreg ház.

1895