Ringelnatz, Joachim: Das Hexenkind

Das junge Ding hieß Ilse Watt.
Sie ward im Waisenhaus erzogen.
Dort galt sie für verstockt, verlogen,
Weil sie kein Wort gesprochen hat
Und weil man ihr es sehr verdachte,
Daß sie schon früh, wenn sie erwachte,
Ganz leise vor sich hinlachte.

Man nannte sie, weil ihr Betragen
So seltsam war, das Hexenkind.
Allüberall ward sie gescholten.
Doch wagte niemand, sie zu schlagen.
Denn sie war von Geburt her blind.
Die Ilse hat für frech gegolten,
Weil sie, wenn man zu Bett sie brachte,
Noch leise vor sich hinlachte.

In ihrem Bettchen blaß und matt
Lag sterbend eines Tags die kranke
Und stille, blinde Ilse Watt,
Lächelte wie aus andern Welten
Und sprach zu einer Angestellten,
Die ihr das Haar gestreichelt hat,
Ganz laut und glücklich noch »Ich danke.«

Volt egy leányka, Ilse Watt,
Az árvaházban volt lakása.
Álnok és makacs, bárki lássa,
Mert néma, szótlan, hallgatag,
S mert rossz néven van véve tőle,
Hogy reggel felébredve dőre,
Halk nevetés fakad belőle.

Hogy magát oly furcsán viselte,
Úgy hívták: Boszorkánygyerek,
Mindenki a szemére hányta,
De megütni senki se merte,
Mert szegény vakon született.
Egyszóval szemtelen a lányka,
Mert ejnye, lefeküdve este
Nem átall nevetni a beste.

Egy reggel ágyában maradt
Meghalni párnái között
A csöndes és vak Ilse Watt.
Nevet, de már egy más világból,
S a nevelőnek onnan átszól,
Ki ott áll s fejet símogat:
„Köszönöm, mindent köszönök.”