Schenkendorf, Maximilian von: Pünkösd (Pfingsten Magyar nyelven)

Sind es Funken,
Die sich trunken
Wanden von den Sternen los?
Sind es Flammen,
Welche stammen
Aus der ew’gen Liebe Schoos?
 
Taubenflügel
Ueber Hügel
Schwebend, über Thal und Meer,
Sanftes Wehen
Von den Höhen
Führet uns den Tröster her.
 
Die sich hassen,
Alle fassen
Jeder nur des Andern Hand.
Ketten brachen,
Die der Sprachen
Alter Zauber feindlich baud.
 
Fern ist Keines,
All in Eines
Fließet aller Jünger Thun.
Sich erreichen
Und vergleichen
Will so Süd als Norden nun.
 
Was aus Gründen
Bahn zu finden,
Aus der Nacht zum Lichte ringt,
Stein’ und Bäume,
Alle Räume
Wie ein Liebeston durchklingt;
 
Was mit Beben
Jedes Leben
Hat ergriffen, jeden Mann,
Geist der Zeugen,
Der nicht schweigen
Und sein Heil verläugnen kann;
 
Was die Herzen
Wie mit Schmerzen
So mit Wonnen an sich reißt,
Lichterkoren,
Lichtgeboren,
Das ist Gottes heil’ger Geist,
 
Feuerzungen,
Die erklungen
Einst im frohen Liebesmuth,
Schlagt, ihr Flammen,
All’ zusammen,
Werdet eine große Gluth!

Tán csak részeg
szikra-részek,
túl csillagjuk bűvkörén?
Avagy lángok,
s volt hazájok
örök szerelem ölén?
 
Galambszárnyak
egyre szállnak,
hegy, völgy és tenger ha zsong,
lágyan lengve
föntről - erre
hozzátok Vigasztalónk!
 
Kézfogás csak,
s nincs utálat
ember és ember között.
Lánc repedt meg,
mit a nyelvek
rossz varázsa rég kötött.
 
Semmi messze,
ömlik egybe
minden tanítványi tett.
Ím hasonló
s egymást vonzó
Észak és Dél így lehet.
 
Mi a mélyből
fölfelé tör,
éjből fénybe vág utat,
kövön, fákon,
minden tájon
mint szerelmi dal fakad;
 
mi remegve
éltetekbe
döbbent, minden emberek,
s vértanúknak
lelke szólalt,
s üdvét nem tagadta meg;
 
mi a szívben
gyötrelemben
s gyönyörben is megterem,
fényütötte,
fényszülötte
Szentlelked az, Istenem!
 
Ti lángnyelvek,
szerelemnek
kik egykor lobogtatok,
lángok ezre
csapjon Össze,
egy nagy tűzzé váljatok!