Schlegel, Friedrich von: Weise des Dichters

Wie tief im Waldesdunkel Winde rauschen,

Ihr Lied dazwischen Nachtigallen schlagen,

Der muntre Vogel singt in Frühlingstagen,

Daß wir dem fernen Ruf bezaubert lauschen;

So seht ihr hier jedwede Weise tauschen,

Betrachtung, linde Seufzer, tiefe Klagen,

Der Scherze Lust, der Liebe kühnes Wagen,

Und was den Seher göttlich mag berauschen.

Anklänge aus der Sehnsucht alten Reichen

Sind es, die bald sich spielend offenbaren,

Uns ihr Geheimnis bald mit Ernst verkünden;

Sinnbilder, leise, des gefühlten Wahren,

Des nahen Frühlings stille Hoffnungszeichen,

Die schon in helle Flammen sich entzünden.

Hogy zúgatja szél az erdősötétet,

miközben csattogányok énekelnek,

a víg madár örvend a kikeletnek,

e messzi hangot hallgatnunk igézet.

Hallhatjátok, tetszés szerint cserélget

szemlélődést, szelíd sóhajt, keservet,

tréfálkozást, kockáztató szerelmet,

s ettől lesz a látnok isteni részeg.

Letűnt hazák vágyai csengnek ebben,

amelyek hol játékosan fakadnak,

hol komolyan rejtelmeket közölnek;

jelképei a megérzett igaznak,

reményjelek közelgő kikeletben,

amelyek már heves lángokba dőlnek.