Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Spitteler, Carl: Pávaszem (Pfauenauge Magyar nyelven)

Spitteler, Carl portréja

Pfauenauge (Német)

Ein kühles Schloß, ein schattiger Palast von Nesseln.
Dicke Marienkäferchen mit rundem Schild
Reisen geschäftig trippelnd durch die Jalousien.
Zuoberst unterm Dache, am Mansardenfenster
Sitzt äsend eine schwarze, blaugeperlte Raupe.

Plötzlich ein dunkler Tulpenschein verdeckt die Aussicht
Und schlüpfend in die Nesseln durch das schmale Fenster
Ein Pfauenauge zieht in seine Jugendheimat.

Flatternd durcheilt es die geliebten Säle, rot
Mit blut'gem Flammenlicht erhellend den Palast.

Plötzlich entspringt es durch die Tür. Ein Blitz. Verschwunden.

Aber die Raupe, ob dem Purpurflammenspiel
Jählings erfaßt von unnennbarer Seelensehnsucht,
Steigt auf das Dach und klettert an der steilen Mauer
Empor zum Sims. Daselbst, hangend in freier Luft,
Spinnt sie sich ab von aller Welt und träumt und dichtet.

Ob ihrem Träumen färbt und schildert sich ihr Wesen;
Ob ihrem Dichten füllt sie sich mit rotem Herzblut;
Während die Wintersonne, glitzernd überm Eis,
Schmückt ihr den Helm mit Gold und stählt den Schild und Panzer.

Bis daß nach langer Zeit an einem Mai und Morgen
Die Grille zirpt und schreit die Lerche überm Saatfeld:
Da zwängt und drängt sie sich ans Licht nach heft'gen Krämpfen
Und weint fünf Tropfen zähen Blutes. Plötzlich - ha! -
Bin ich es selbst? Mich dünkt, ich spüre Geist und Flügel!
Es hebt und trägt mich! Auf! empor zum hohen Himmel!
Gefahr zu suchen und die weite Welt zu messen.
Das höchste Los und Glück auf Erden nenn' ich mein:
Leibhaft zu wissen meinen besten Seelenschein
Und was ich vormals stumm bewundert selbst zu sein.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gedichte.xbib.de/

Pávaszem (Magyar)

Hüvös kastély, csalán zöldárnyas palotája.
Kerek pajzsú, kövér katicabogarak
topognak redőnyein, lázas utazók.
Padlásán, legfelül, a manzárdablaknál
fekete bőrén kék pöttyel legel a hernyó.

Hirtelen tulipánfelhő zárja el a kilátást —
besurranva a csalán résnyi ablakán
a pávaszem megleli ifjukora földjét.

Sietve suhan át a kedves termeken,
véres lángfény ragyogja be a palotát.

Kilobban a kapun. Egy villanással. Eltűnt.

De a hernyó a bíbortűzijáték láttán
váratlan s névtelen sóvárgással kilép
a tetőre és felkúszik a meredek falon,
a párkány pereméig. Ott, a szabad levegőben
legombolyodik a világról, álmodik és költ.

Álmában formálódik és színesedik;
énekét szíve piros vére járja át;
míg jégen szikrázó nap tüze aranyozza
sisakját, acélozza páncélját és pajzsát.

És tücsökszó zendül majd május reggelén
és sarjadó vetésben harsog a pacsirta:
vad vajudásból itt nyomul a fényre, itt sír
öt ragacsos vér-könnycseppet. Egyszerre – ha!
Ki az? Szellemet érzek én és szárnyakat!
Ez ragad és visz engem! Föl! A magas égbe!
Veszélyt keresni, mérni méretlen világot.
Kezemben sorsom legfőbb adománya van:
ismerem szellemem, legtisztább sugaram,
mit csak némán csodáltam: magamban magam.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com

minimap