Nekünk a zöld halhatóan lángol;
a füsttől kormos alsó szobában
cselédlányok, szolgák, mindahány van,
kenyérhez isszák a bort pohárból.
Ebédidő csendjébe merülve,
csak ritkán szólnak, szerényen, halkan.
A mezők villognak lankadatlan
s a messzi égbolt nyomasztó szürke.
Kályhában tűz ég, fintorog a láng,
és szerte szállnak zümmögő legyek,
a cselédlányok bambák, csendesek,
mindnek vére zúg s halántéka ráng.
Vágyó tekintetük egymásra hull,
mihelyt állatibb illatok fújnak.
Csupán egy, ki hálát mond az Úrnak,
s kakas kapar az ajtónál alul.
A mezőn már rémület tör rájuk,
s az ordítozó kalász suttogásra
recsegve szól s leng előre hátra
irtóztató ütemben kaszájuk.