Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Trakl, Georg: Helian (Helian Magyar nyelven)

Trakl, Georg portréja
Lator László portréja

Vissza a fordító lapjára

Helian (Német)

In den einsamen Stunden des Geistes

Ist es schön, in der Sonne zu gehn

An den gelben Mauern des Sommers hin.

Leise klingen die Schritte im Gras; doch immer schläft

Der Sohn des Pan im grauen Marmor.

 

Abends auf der Terrasse betranken wir uns mit braunem Wein.

Rötlich glüht der Pfirsich im Laub;

Sanfte Sonate, frohes Lachen.

Schön ist die Stille der Nacht.

Auf dunklem Plan

Begegnen wir uns mit Hirten und weißen Sternen.

 

Wenn es Herbst geworden ist

Zeigt sich nüchterne Klarheit im Hain.

Besänftigte wandeln wir an roten Mauern hin

Und die runden Augen folgen dem Flug der Vögel.

Am Abend sinkt das weiße Wasser in Graburnen.

 

In kahlen Gezweigen feiert der Himmel.

In reinen Händen trägt der Landmann Brot und Wein

Und friedlich reifen die Früchte in sonniger Kammer.

 

O wie ernst ist das Antlitz der teueren Toten.

Doch die Seele erfreut gerechtes Anschaun.

 

Gewaltig ist das Schweigen des verwüsteten Gartens,

Da der junge Novize die Stirne mit braunem Laub bekränzt,

Sein Odem eisiges Gold trinkt.

 

Die Hände rühren das Alter bläulicher Wasser

Oder in kalter Nacht die weißen Wangen der Schwestern.

 

Leise und harmonisch ist ein Gang an freundlichen Zimmern hin,

Wo Einsamkeit ist und das Rauschen des Ahorns,

Wo vielleicht noch die Drossel singt.

 

Schön ist der Mensch und erscheinend im Dunkel,

Wenn er staunend Arme und Beine bewegt,

Und in purpurnen Höhlen stille die Augen rollen.

 

Zur Vesper verliert sich der Fremdling in schwarzer Novemberzerstörung,

Unter morschem Geist, an Mauern voll Aussatz hin,

Wo vordem der heilige Bruder gegangen,

Versunken in das sanfte Saitenspiel seines Wahnsinns,

 

O wie einsam endet der Abendwind.

Ersterbend neigt sich das Haupt im Dunkel des Ölbaums.

 

Erschütternd ist der Untergang des Geschlechts.

In dieser Stunde füllen sich die Augen des Schauenden

Mit dem Gold seiner Sterne.

 

Am Abend versinkt ein Glockenspiel, das nicht mehr tönt,

Verfallen die schwarzen Mauern am Platz,

Ruft der tote Soldat zum Gebet.

 

Ein bleicher Engel

Tritt der Sohn ins leere Haus seiner Väter.

 

Die Schwestern sind ferne zu weißen Greisen gegangen.

Nachts fand sie der Schläfer unter den Säulen im Hausflur,

Zurückgekehrt von traurigen Pilgerschaften.

 

O wie starrt von Kot und Würmern ihr Haar,

Da er darein mit silbernen Füßen steht,

Und jene verstorben aus kahlen Zimmern treten.

 

O ihr Psalmen in feurigen Mitternachtsregen,

Da die Knechte mit Nesseln die sanften Augen schlugen,

Die kindlichen Früchte des Hollunders

Sich staunend neigen über ein leeres Grab.

 

Leise rollen vergilbte Monde

Über die Fieberlinnen des Jünglings,

Eh dem Schweigen des Winters folgt.

 

Ein erhabenes Schicksal sinnt den Kidron hinab,

Wo die Zeder, ein weiches Geschöpf,

Sich unter den blauen Brauen des Vaters entfaltet,

Über die Weide nachts ein Schäfer seine Herde führt.

Oder es sind Schreie im Schlaf,

Wenn ein eherner Engel im Hain den Menschen antritt,

Das Fleisch des Heiligen auf glühendem Rost hinschmilzt.

 

Um die Lehmhütten rankt purpurner Wein,

Tönende Bündel vergilbten Korns,

Das Summen der Bienen, der Flug des Kranichs.

Am Abend begegnen sich Auferstandene auf Felsenpfaden.

 

In schwarzen Wassern spiegeln sich Aussätzige;

Oder sie öffnen die kotbefleckten Gewänder

Weinend dem balsamischen Wind, der vom rosigen Hügel weht.

 

Schlanke Mägde tasten durch die Gassen der Nacht,

Ob sie den liebenden Hirten fänden.

Sonnabends tönt in den Hütten sanfter Gesang.

 

Lasset das Lied auch des Knaben gedenken,

Seines Wahnsinus, und weißer Brauen und seines Hingangs,

Des Verwesten, der bläulich die Augen aufschlägt.

O wie traurig ist dieses Wiedersehn.

 

Die Stufen des Wahnsinns in schwarzen Zimmern,

Die Schatten der Alten unter der offenen Tür,

Da Helians Seele sich im rosigen Spiegel beschaut

Und Schnee und Aussatz von seiner Stirne sinken.

 

An den Wänden sind die Sterne erloschen

Und die weißen Gestalten des Lichts.

 

Dem Teppich entsteigt Gebein der Gräber,

Das Schweigen verfallener Kreuze am Hügel,

Des Weihrauchs Süße im purpurnen Nachtwind.

 

O ihr zerbrochenen Augen in schwarzen Mündern,

Da der Enkel in sanfter Umnachtung

Einsam dem dunkleren Ende nachsinnt,

Der stille Gott die blauen Lider über ihn senkt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de/17522.html

Helian (Magyar)

A szellem magányos napjaiban

szép menni a napsütésben

a nyár sárga falainál

Halkan zengnek a fűben a léptek; de a szürke

márványban Pán fia egyre csak alszik.

 

A teraszon este barna bortól

megmámorosodtunk.

Rőten izzik az őszibarack a lombban;

szelíd szonáta, vidám, kacagás.

Szép az éjszaka csöndje.

Sötét mezőn

pásztorokkal találkozunk és fehér csillagokkal.

 

Ha megjön az ősz,

józan ragyogása ligetben.

Megbékélve megyünk a vörös falaknál,

elkerekült szem nézi a madarak vonulását.

Este urnákba hull a fehér víz.

 

Kopár gallyak közt ünnepi égbolt.

Tiszta kezében a földmíves bort és

kenyeret hoz,

s békén érik az alma, a körte napos kamarában.

 

Ó, a kedves halottak arca milyen komoly!

De a tiszta nézés eltölti örömmel a lelket.

 

Hatalmas a feldúlt kertben a hallgatás,

mikor az ifju novícius fejére barna

lombkoszorút fon,

jeges aranyat kortyol a szája.

 

Kéklő vizek korát érinti kezével,

vagy a nővérek gyolcs-arcát a hideg éjben.

 

Szép, összhangos a nyájas hajlékhoz vezető út,

magány borul rá és a juharfa zugára,

szól még ott tán a rigó is.

 

Szép az ember s tündöklő a homályban,

ha mozdul a karja, a lába s elámul,

s bíbor barlangjában lassan fordul a szempár.

 

Vecsernyekor az idegent elnyeli a fekete romlás

korhadt ágak alatt, lepraheges falaknál,

hol a szent testvér járt valamikor,

s tébolya édes hárfazenéje nyűgözte.

 

Ó, milyen magányosan hal el az esteli szél!

Halálba horgad a fő az olajfa homályán.

 

Megrendítő a fajta pusztulása.

A néző szeme megtelik ezen az órán

csillagai aranyával.

 

Egy elnémult harangjátékot elnyel az este,

leomolnak a fekete falak a téren,

imára hív a halott katona.

 

Sápadt angyal,

belép a fiú a puszta atyai házba.

 

Nővérei messzire mentek ősz öregekhez.

Éjjel  a tornác boltja alatt lelt rájuk az alvó,

hazatértek szomorú zarándokutakról.

 

Ó, a hajuk sár és féreg lepte gubanca,

mikor ezüstös lába tiporja,

s ők holtan kilépnek a puszta szobákból.

 

Ó, ti zsolozsmák a tüzes éjféli esőben,

mikor a szelíd szemeket csalánnal verik a szolgák,

s a bodza gyermeki fürtjei

az üres sírboltra ámulva hajolnak.

 

Elsárgult holdak lassan gurulnak

az ifjú lázlepedőin,

mielőtt a tél csendjére hallgat.

 

Fenséges sors tűnődik a Kedronon lefelé,

ahol a cédrus, puha teremtmény,

az Atya kék szemöldje alatt kibomlik,

éjszaka a legelőn egy pásztor tereli nyáját.

Vagy felkiált álmában az alvó,

mikor egy ércangyal lép az ember elé a ligetben,

s szent husa izzó roston enyészik.

 

A sárviskókat bíbor szőlő indázza körül,

zengő kévéi a megsárgult gabonának,

méhzümmögés, darvak vonulása.

Feltámadottak járnak a sziklaösvényeken este.

 

Bélpoklosok fekete vizekbe néznek,

vagy sírva kitárják sárfoltozta ruhájuk

a rózsaszinű halom balzsamos szelének.

 

Az éj utcáin karcsu leányok tapogatóznak,

keresik szerelmes pásztorukat.

Szombaton szelíd ének zendül a házikókban.

 

A fiút is idézze vissza az ének,

tébolyát, a fehér szemöldökét s a halálát,

porladót, aki kéken felnyitja szemét.

Ó, milyen szomorú találkozás ez!

 

A téboly lépcsőin fekete szobákban,

a tárt ajtó alatt az öregek árnya,

mikor Helian lelke nézi magát a rózsaszínű

tükörben,

s hó és pokolvar hull le a homlokáról.

 

A falakon kialudtak a csillagok már

s fehér formái a fénynek.

 

Síri csontváz támad a szőnyeg alól,

roskadt keresztek csöndje a dombon,

tömjén édes illata bíbor éji szelekben.

 

Ó, ti megtört szemek fekete üregekben,

mikor az unoka szelíd elborulásban

a komorabb végen egyedül eltűnődik,

s kék szemhéját a szótlan isten lecsukja fölötte.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap