Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Trakl, Georg: A halál hét strófája (Siebengesang des Todes Magyar nyelven)

Trakl, Georg portréja

Siebengesang des Todes (Német)

Bläulich dämmert der Frühling; unter saugenden Bäumen

Wandert ein Dunkles in Abend und Untergang,

Lauschend der sanften Klage der Amsel.

Schweigend erscheint die Nacht, ein blutendes Wild,

Das langsam hinsinkt am Hügel.

 

In feuchter Luft schwankt blühendes Apfelgezweig,

Löst silbern sich Verschlungenes,

Hinsterbend aus nächtigen Augen; fallende Sterne;

Sanfter Gesang der Kindheit.

 

Erscheinender stieg der Schläfer den schwarzen Wald hinab,

Und es rauschte ein blauer Quell im Grund,

Daß jener leise die bleichen Lider aufhob

Über sein schneeiges Antlitz;

 

Und es jagte der Mond ein rotes Tier

Aus seiner Höhle;

Und es starb in Seufzern die dunkle Klage der Frauen.

 

Strahlender hob die Hände zu seinem Stern

Der weiße Fremdling;

Schweigend verläßt ein Totes das verfallene Haus.

 

O des Menschen verweste Gestalt: gefügt aus kalten Metallen,

Nacht und Schrecken versunkener Wälder

Und der sengenden Wildnis des Tiers;

Windesstille der Seele.

 

Auf schwärzlichem Kahn fuhr jener schimmernde Ströme hinab,

Purpurner Sterne voll, und es sank

Friedlich das ergrünte Gezweig auf ihn,

Mohn aus silberner Wolke.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de/17569.html

A halál hét strófája (Magyar)

Kéken dereng a tavasz, ébredező fák közt

árny bolyong az esteli pusztulásban,

a rigók szelíd panaszára hallgat.

Némán jő az éjszaka, vérző állat,

s lassan elomlik a dombon.

 

Virágos almaág inog a nyirkos levegőben,

elfoszlik ezüsten, enyészőn

mélyén az éj-szemeknek; hulló csillagok;

gyerekkor szelíd éneke.

 

Fényesen szállt alá az alvó a fekete erdőn,

és kék forrás sziszegett a földben,

akkor sápadt pilláit halkan felnyitotta

hószínű arca fölé.

 

Barlangjából vörös állatot

űzött ki a hold;

és sóhajokba halt az asszonyok sötét panasza.

 

Kezét sugárzón tárta csillagához

a fehér idegen;

egy halott lép ki némán a roskatag ajtón.

 

Ó, az ember enyésző teste: hűvös fémek, elsüllyedt

erdők éje és riadalma,

s az állatok perzselő vadona;

lélek nyugalma.

 

Fekete csónakon siklott alá bíbor csillagokkal

teli villogó folyón, s lágyan

borult reá a kizöldült erdő,

ezüst felhőből mákony.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://belilmathiel.proboards.com

minimap