Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Trakl, Georg: A gonosz átváltozása (Verwandlung des Bösen Magyar nyelven)

Trakl, Georg portréja
Rónay György portréja

Vissza a fordító lapjára

Verwandlung des Bösen (Német)

2. Fassung

Herbst: schwarzes Schreiten am Waldsaum;
Minute stummer Zerstörung; auflauscht die Stirne
des Aussätzigen unter dem kahlen Baum.
Langvergangener Abend, der nun über die Stufen von
Moos sinkt; November. Eine Glocke läutet und der Hirt
führt eine Herde von schwarzen und roten
Pferden ins Dorf. Unter dem Haselgebüsch weidet der
grüne Jäger ein Wild aus. Seine Hände
rauchen von Blut und der Schatten des Tiers seufzt im
Laub über den Augen des Mannes, braun
und schweigsam; der Wald. Krähen, die sich
zerstreuen; drei. Ihr Flug gleicht einer Sonate, voll
verblichener Akkorde und männlicher Schwermut; leise
löst sich eine goldene Wolke auf. Bei der
Mühle zünden Knaben ein Feuer an. Flamme ist des
Bleichsten Bruder und jener lacht vergraben
in sein purpurnes Haar; oder es ist ein Ort des Mordes,
an dem ein steiniger Weg vorbeiführt. Die
Berberitzen sind verschwunden, jahrlang träumt es in
bleierner Luft unter den Föhren; Angst,
grünes Dunkel, das Gurgeln eines Ertrinkenden: aus
dem Sternenweiher zieht der Fischer einen
großen, schwarzen Fisch, Antlitz voll Grausamkeit und
Irrsinn. Die Stimmen des Rohrs, hadernder
Männer im Rücken schaukelt jener auf rotem Kahn
über frierende Herbstwasser, lebend in
dunklen Sagen seines Geschlechts und die Augen
steinern über Nächte und jungfräuliche
Schrecken aufgetan. Böse.

Was zwingt dich still zu stehen auf der verfallenen
Stiege, im Haus deiner Väter? Bleierne
Schwärze. Was hebst du mit silberner Hand an die
Augen; und die Lider sinken wie trunken von
Mohn? Aber durch die Mauer von Stein siehst du den
Sternenhimmel, die Milchstraße, den Saturn;
rot. Rasend an die Mauer von Stein klopft der kahle
Baum. Du auf verfallenen Stufen: Baum,
Stern, Stein! Du, ein blaues Tier, das leise zittert; du,
der bleiche Priester, der es hinschlachtet
am schwarzen Altar. O dein Lächeln im Dunkel, traurig
und böse, daß ein Kind im Schlaf erbleicht.
Eine rote Flamme sprang aus deiner Hand und ein
Nachfalter verbrannte daran. O die Flöte des
Lichts; o die Flöte des Tods. Was zwang dich still zu
stehen auf verfallener Stiege, im Haus
deiner Väter? Drunten ans Tor klopft ein Engel mit
kristallnem Finger.

O die Hölle des Schlafs; dunkle Gasse, braunes
Gärtchen. Leise läutet im blauen Abend der
Toten Gestalt. Grüne Blümchen umgaukeln sie und ihr
Antlitz hat sie verlassen. Oder es neigt
sich verblichen über die kalte Stirne des Mörders im
Dunkel des Hausflurs; Anbetung, purpurne
Flamme der Wollust; hinsterbend stürzte über schwarze
Stufen der Schläfer ins Dunkel.
Jemand verließ dich am Kreuzweg und du schaust
lange zurück. Silberner Schritt im Schatten
verkrüppelter Apfelbäumchen. Purpurn leuchtet die
Frucht im schwarzen Geist und im Gras häutet
sich die Schlange. O! das Dunkel; der Schweiß, der auf
die eisige Stirne tritt und die traurigen
Träume im Wein, in der Dorfschenke unter
schwarzverrauchtem Gebälk. Du, noch Wildnis, die
rosige Inseln zaubert aus dem braunen Tabaksgewölk
und aus dem Innern den wilden Schrei
eines Greifen holt, wenn er um schwarze Klippen jagt
in Meer, Sturm und Eis. Du, ein grünes
Metall und innen ein feuriges Gesicht, das hingehen will
und singen vom Beinerhügel finstere
Zeiten und den flammenden Sturz des Engels. O!
Verzweiflung, die mit stummem Schrei ins Knie
bricht.

Ein Toter besucht dich. Aus dem Herzen rinnt das
selbstvergossene Blut und in schwarzer Braue
nistet unsäglicher Augenblick; dunkle Begegnung. Du –
ein purpurner Mond, da jener im grünen
Schatten des Ölbaums erscheint. Dem folgt
unvergängliche Nacht.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de/17545.html

A gonosz átváltozása (Magyar)

2. változat

Ősz: fekete vágta az erdőszélen; néma rombo-
lás pillanatai; a kopár fa alatt fölfigyel a kivetett
poklos homloka. Régelmúlt este, mely most a
mohalépcsőkre dől; november. Harang szól,
s a csikós fekete és vöröspej lovak ménesét
tereli a faluba. A mogyorócserje alatt vadat
belez a zöld vadász. Keze gőzöl a vértől, s az
állat árnya sóhajt a férfi szeme fölött a lombban,
barnán és hallgatagon; az erdő. Szétszóródó
varjak; három. Röptük, mint egy szonáta, tele
sápatag akkordokkal és férfias mélabúval; egy
nesztelenül föloldódó arany felhő. A malomnál
fiúk tüzet gyújtanak. Láng: testvére a leghalvá-
nyabbnak, s ez bíborrőt hajába temetkezve
nevet; vagy gyilkosság színhelye, mely mellett
kövesút visz. A berbericák eltűntek, a fenyők
alatt, ólmos levegőben, esztendős álom; szoron-
gás, zöld homály, fuldokló hörgése; a csillagok
halastavából nagy fekete halat húz ki a halász;
borzalommal és őrülettel teli arc. Nádzizegés-.
cívódó férfiak mögött hintázik vörös csónakon,
didergő őszi vízen az arc; nemzetsége sötét
mondáiban él, s a szemek éjeken át kővé fagynak
és szűzi iszonyok riadoznak. Gonosz.

Mi késztet rá, hogy nesztelen állj a romlatag
lépcsőn, az atyai házban? Ólmos feketeség. Mit
emelsz szemedhez ezüstös kézzel, s a pillák
mákonyosan lecsukódnak? De látod a kőfalon át
a csillagos eget, a Tejutat és a Saturnust; rőten.
Tombolva kopog a kőfalon a kopár fa. Te magad
romlatag lépcsőn: fa, csillag, kő! Te magad, hal-
kan reszkető kék állat; te magad: a fekete oltárnál
áldozó sápadt sámán. Ő, mosolyod a sötétben,
szomorún s gonoszan, hogy álmában egy gyermek
belesápad. Rőt láng szökkent a kezedből, s, egy
éjjeli lepke elégett benne. Ó, fény fuvolája;
ó, halál fuvolája. Mi késztet rá, hogy nesztelen
állj a romlatag lépcsőn, az atyai házban? Lent
a kapun kristály ujjal kopog egy angyal.

Ó, álom pokla; sötét utca, barna kertecske.
Halkan kondul a kék estében a holtak alakja.
Körülöttük zöld virág-káprázat, és elhagyta
őket az arcuk. Vagy fakón a gyilkos hideg hom-
lokára hajlik a tornác sötétjén; imádat, gyönyör
bíborló lángja; halódva zuhant a fekete lép-
csőkre a sötétben az alvó.
Valaki elhagyott a keresztútnál, s te hosszan
visszanézel. Ezüstös léptek nyomorék kis alma-
fák árnyékában. A fekete ágakon a bíbor gyü-
mölcs világít, s a fűben vedlik a kígyó. Ó! a sö-
tétség; verejték, mely kiüt a jeges homlokon, s a
szomorú álmok a borban, a falusi kocsmában,
feketefüstös gerendák alatt. Te, még vadon,
mely rózsaszínű szigeteket varázsol a barna
dohányfüstből, s bensőnkből egy griff vad rikol-
tását hozza, amint fekete szirtek körül vadászik
a tengeren, viharban, jégben. Te, zöld fém és
belül tüzes arc, mely múlni akar és énekelni,
sötét idők csonthalmáról s az angyal lángoló
zuhanásáról. Ó! kétségbeesés, mely néma kiál-
tással térdre roskad.

Egy halott látogat. A szívből zubog az önon-
totta vér, s a szemöldök fészkében kimondha-
tatlan tekintet ül; sötét találkozás. Te — bíbor
hold, mely fölkel itt az olajfa zöld árnyékában.
Utána — enyészhetetlen éj.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap