Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Vogelweide, Walther von der: Elégia (Elegie Magyar nyelven)

Vogelweide, Walther von der portréja
Áprily Lajos portréja

Vissza a fordító lapjára

Elegie (Német)

O weh, wohin sind alle meine Jahre verschwunden!

Habe ich mein Leben geträumt, oder ist es wahr?

Was ich immer glaubte, es sei, war das etwas?

So habe ich geschlafen und weiß nichts davon.

Nun bin ich erwacht und ist mir unbekannt,

Was mir einst wie meine Hand vertraut gewesen.

Land und Leute, wo ich aufgewachsen bin,

Die sind mir fremd geworden wie eine Lüge.

Die meine Gespielen waren, die sind träge und alt.

Verödet ist das Feld, zerstört ist der Wald:

Wenn nicht das Wasser flösse, wie es ehdem floss,

Fürwahr, ich würde meinen, mein Unglück sei groß geworden.

Mich grüßt mancher säumig, der mich einst wohl kannte.

Die Welt ist allenthalben voll Missgunst.

So denke ich an manchen freudenvollen Tag,

Der mir entfallen ist ganz wie ein Schlag ins Meer,

Für immer, o weh!

 

O weh, wie jämmerlich betragen sich junge Leute,

Denen einst sehr hochgemut der Sinn gestanden!

Sie wissen nichts als Sorgen: O weh, was tun sie so?

Wohin zur Welt ich mich wende, da ist niemand fröhlich:

Tanzen, Lachen, Singen vergeht ganz in Sorgen,

Nie hat ein Christenmensch so jammervolle Zeiten erblickt.

Seht nur, wie den Frauen der Kopfputz steht:

Die stolzen Ritter tragen bäuerliches Kleid.

Uns sind unsanfte Briefe von Rom zugekommen,

Uns ist Trauern gestattet und Freude ganz geraubt.

Das schmerzt mich tief (wir lebten immer sehr wohl),

Dass ich nun für mein Lachen Weinen wählen muss.

Die kleinen wilden Vögel betrübt unser Jammer.

Was wunder, wenn ich da zur Freude keinen Mut aufbringe?

Was spreche ich Tor in meinem schlimmen Zorn?

Wer dieser Wonne folgt, hat jene dort verloren

Für immer, o weh!

 

O weh, wie wir mit süßen Dingen vergiftet worden sind!

Ich sehe die Galle mitten im Honig schwimmen:

Die Welt ist außen schön, weiß, grün und rot,

Und innen von schwarzer Farbe, finster wie der Tod.

Wen sie nun verführt hat, der schaue seinen Trost:

Er wird mit geringer Buße von großer Sünde erlöst.

Denkt daran, Ritter, es ist euer Teil:

Ihr tragt die lichten Helme und manchen harten Ring,

Dazu die festen Schilde und die geweihten Schwerter.

Wollte Gott, dass ich selbst des Triumphes würdig wäre!

So wollte ich armer Mann reichen Lohn verdienen.

Ich meine ja nicht die Höfe oder der Herren Gold:

Der Seligkeit Krone wollte ich ewig tragen:

Die konnte ein Söldner mit seinem Speer erobern.

Könnte ich die liebe Fahrt tun über Meer,

So wollte ich dann singen: Wohl! und niemals mehr o weh!

Niemals mehr o weh!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.jokers.de/1/poem.show/elegie

Elégia (Magyar)

Én Istenem, sok évem vajon hová loholt?

Éltem, vagy életem csak álom csalása volt?

Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény?

Ó, jaj nekem, hogy úgy van: csupán aludtam én.

Most aztán felriadtam, és azt sem ismerem,

mi régen ismerős volt, akár a tenyerem.

A táj s a nép, kit ismert a futkosó gyerek,

ma: idegen vidékek, idegen emberek.

Sok fürge kis barátom ma lomha-lábú vén.

Szántó a rét, fa nincsen a rengeteg helyén.

Még jó, hogy megmaradtak a régi patakok,

azt hinném máskülönben, hogy magam sem vagyok.

Alig köszön, ki egykor derülten üdvözölt,

ilyen borús nekem még sohasem volt a föld.

Oly gyorsan elfutottak a régi víg napok,

akár a tengerárban az illanó habok,

el, mindörökre, jaj!

 

 

Ó, jaj, hogy minden ifjút a gond keresztje nyom!

Kik egykor lelkesültek vidulva, szabadon,

ma súlyos gond epeszti. Jaj, úgy bánt engemet,

akárhová tekintek, ma senki sem nevet.

Táncos, dalos napoknak örökre vége van,

nem élt még jó keresztény ilyen siralmasan.

Bús szalag vonja gyászba a női homlokot,

ékes lovag ruhája parasztosan kopott.

Rómából szép hazánkba jöttek kemény szavak,

van ok, hogy mind a lelkek itt búslakodjanak.

Úgy fáj - ó, messze-szállott, sok drágaszép napom! -

a kacagást sírásba kell már torzítanom.

Madár ma bút az erdőn mi gyászunktól tanul,

csoda, ha vén szívemre a bánat fátyla hull?

De zsémbemnek mi haszna? Feddő szavam mit ér?

A földi jók vadásza elveszti túl a bért.

El, mindörökre, jaj!

 

 

Ó, jaj, hogy megzavarta kedvünk egy csalfa kéz!

Vígságunk búra fordult, epére vált a méz.

Csal a világ: mutatja szép, tarka köntösét,

de titkos belsejében, mint a halál, sötét.

Vigaszt keress, ha bűne szívedre lelhetett,

kis bánás nagy bűnöktől megmenti lelkedet.

Lovag, a célra gondolj, az üdvösségre csak,

a vaspáncél tiétek s a villogó sisak,

a szent kard jó paizzsal, mely vésszel szembenéz.

Bár én, szegény, lehetnék keresztes jó vitéz!

Ott én is megkeresném vitézi zsoldomat,

nem földet és aranypénzt, mit úrgőg osztogat:

koronát, égi fényűt, hordozna majd fejem,

mit zsoldos is kiküzdhet a dárdás harcteren.

Ó, hogyha már mehetnék a cél felé hajón!

Dalolnám, hogy "dicsőség!" - sosem sírná a szóm:

Jaj, mindörökre, jaj!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://jazsoli5.freeblog.hu/categories/Walther

minimap