Vogelweide, Walther von der: Owê war sint verswunden alliu mîniu jâr!

Owê war sint verswunden alliu mîniu jâr!

ist mir mîn leben getroumet, oder ist ez wâr?

daz ich je wânde ez wære, was daz allez iht?

dar nâch hân ich geslâfen und enweiz es niht.

nû bin ich erwachet, und ist mir unbekant

daz mir hie vor was kündic als mîn ander hant.

liut unde lant, dârinne ich von kinde bin erzogen,

die sint mir worden vremde rehte als ez sî gelogen.

die mîne gespilen wâren, die sint træge unt alt.

daz velt ist unbereitet, verhouwen ist der walt:

wan daz daz wazzer vliuzet als ez wîlent vlôz,

vür wâr mîn ungelücke wande ich wurde grôz.

mich grüezet maneger trâge, der mich bekande ê wol.

diu werlt ist allenthalben ungenâden vol.

als ich gedenke an manegen vil wünneclîchen tac,

die mir sint gar entvallen als in daz mer ein slac,

iemer mêre ouwê.

Owê wie jæmerlîche junge liute tuont,

den ê vil hovelîchen ir gemüete stuont!

die kunnen niuwan sorgen: wê wie tuont si sô?

swar ich zer werlte kêre, dâ ist nieman vrô:

der jugende tanzen, singen zergât mit sorgen gar:

nie kein kristenman gesach sô jæmerliche schar.

nû merkent wie den vrouwen ir gebende stât:

die stolzen ritter tragent an dörpellîche wât.

uns sint unsenfte brieve her von Rôme komen,

uns ist erloubet trûren und vreude gar benomen.

daz müet mich inneclîchen (wir lebeten ie vil wol)

daz ich nû für mîn lachen weinen kiesen sol.

die vogele in der wilde betrüebet unser klage:

waz wunders ist ob ich dâ von an vreuden gar verzage?

ôwê waz spriche ich tumber man durch mînen bœsen zorn?

swer dirre wünne volget, hât jene dort verlorn,

iemer mêre ouwê.

Owê wie uns mit süezen dingen ist vergeben!

ich sihe die bittern gallen in dem honege sweben:

diu werlt ist ûzen schœne, wîz grüene unde rôt,

und innân swarzer varwe, vinster sam der tôt.

swen si nû habe verleitet, der schouwe sînen trôst:

er wirt mit swacher buoze grôzer sünde erlôst.

dar an gedenkent, ritter: ez ist iuwer dinc,

ir traget die liehten helme und manegen herten rinc,

dar zuo die vesten schilte und diu gewîhten swert.

wolte got, wan wære ich der segenunge wert!

sô wolde ich nôtic armman verdienen rîchen solt.

joch meine ich niht die huoben noch der hêrren golt:

ich wolte sælden krône êweclîchen tragen:

die mohte ein soldenære mit sîme sper bejagen.

möht ich die lieben reise gevarn über sê,

sô wolte ich denne singen "wol" und niemêr mêre "ouwê",

niemer mêre ouwê.

Ó jaj, hogy eltűnt minden,  hogy hullt le évre év!

Éltem valóban én, vagy  álmodtam itt elébb?

Amit valónak hittem,  nem volt tán sehol?

Mély álom ringatott el,  csak nem tudom mikor.

Most íme fölriadtam  és oly idegen,

mit úgy ismertem én még,  akár a tenyerem.

 Az emberek s a táj,  amelyet úgy szerettem,

gyermekkorom kalandos  vidéke ismeretlen.

 Ki akkor víg barát volt,  ma sír felé hajol,

erdőt irtottak erre,  amott bedőlt major:

s ha régi patakunk is  másképpen folyna itt,

mint hontalan csak nézném  eltűnő fodrait.

Akikre ismerősként  gondoltam még tavaly,

alig köszönnek s mindent  betölt a baj s a jaj.

Úgy foszlik semmivé most  a boldog és merész

gyerekkor, mint a tenger  vizére mért ütés

örökre már, ó jaj!

Ó jaj, hogy élnek itt most  az ifjú emberek!

Bűnbánat nincs szívükben  s mind gondok közt remeg

és mind aggódik folyton:  így élni jó talán?

e bús világban, látom  senki sem vidám.

Nincsen tánc, sem ének,  gond marta szerteszét,

keresztény ember még ily  gyászosan nem élt,

az asszonyok fejéke  régen nem ragyog,

parasztgúnyát viselnek  büszke lovagok.

Haraggal írt levélben  intett meg minket Róma,

örömünk nincs s a bánat  oly szívet szaggató ma,

hogy teljesen kifáraszt  (jól éltünk hajdanán!)

s most mintha régi kedvünk  búra váltanám.

Az égi vadmadár is  bánatos felettem,

csodálható-e hát,  hogy én is csüggedt lettem?

S mit mondtam vén bolond most  sok bajom között?

Aki gyönyörben él itt,  mennyekben lesz száműzött,

örökre már, ó jaj!

Ó jaj, mi édes volt, mind  megromolt hát mégis!

A mézben látom én ma már  lebegni az epét is.

Kívűl fehér, piros, zöld  a világ s dalra vár,

de bévül úgy sötétlik,  mint a rossz halál,

s kit látszat csábított csak,  az majd vigaszra lel,

a földi bűnt bűnhődés,  vezeklés oldja fel.

Lovagok, a vezeklés,  ez itt a dolgotok,

sisaktok jó s a páncél,  a csuklóvas forog,

megszentelt kardotok van  és pajzsotok kemény.

Adná az Ur, hogy méltó  lennék a győzelemre én!

Akkor, bár oly szegény vagyok  búsás zsold várna rám,

mert nem birtokra vágyom,  aranyra sem ma már,

az üdvök koronája,  örökre szívem vágya,

egy zsoldos is elnyerheti,  markában ott a dárda.

Ha átkelhetnék én a szent  hadak hajóival,

a vízen zsoltárt zengenék  és már nem azt, hogy: jaj!

azt már sosem, hogy: jaj!