Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Werfel, Franz: Fremde sind wir auf der Erde alle

Werfel, Franz portréja

Fremde sind wir auf der Erde alle (Német)

Tötet euch mit Dämpfen und mit Messern,

Schleudert Schrecken, hohe Heimatworte,

Werft dahin um Erde euer Leben!

Die Geliebte ist euch nicht gegeben.

Alle Lande werden zu Gewässern,

Unterm Fuß zerrinnen euch die Orte.

 

Mögen Städte aufwärts sich gestalten,

Niniveh, ein Gottestrotz von Steinen?

Ach, es ist ein Fluch in unserm Wallen ...

Flüchtig muß vor uns das Feste fallen,

Was wir halten, ist nicht mehr zu halten,

Und am Ende bleibt uns nichts als Weinen.

 

Berge sind, und Flächen sind geduldig ...

Staunen, wie wir auf und nieder weichen.

Fluß wird alles, wo wir eingezogen.

Wer zum Sein noch Mein sagt, ist betrogen.

Schuldvoll sind wir, und uns selber schuldig,

Unser Teil ist: Schuld, sie zu begleichen!

 

Mütter leben, daß sie uns entschwinden.

Und das Haus ist, daß es uns zerfalle.

Selige Blicke, daß sie uns entfliehen.

Selbst der Schlag des Herzens ist geliehen!

Fremde sind wir auf der Erde Alle,

Und es stirbt, womit wir uns verbinden.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://jhelbach.de/Lit/Expressionismus.pdf

Idegenek vagyunk itt a Földön (Magyar)

Szesszel, késsel menjetek csak ölre,

szórjatok csak ijedelmet, átkot,

földért áldozzatok vért meg éltet!

Am a kedves mégsem lesz tiétek.

Vízzé válik valamennyi földje,

szétfoly talpatok alatt tanyátok.

 

Város formálódhat égre nyúlva,

Kő-Ninive, Isten ellenére!

Ó, jaj, átok hullt az életünkre:

ami biztos, omlik mélybe tűnve,

amit tartunk, el kell vessük újra,

s nékünk nem marad, csak könnyek éje.

 

A hegyek és síkságok türelme béketeli…

Csodálják ahogy fel és le kitérünk.

Csak a vízár az, hol öszevonódunk.

Övé helyett enyém, csalásba fonódunk.

Bűnünk; önmagunknak hitelt kérünk,

És ránk marad: a tartozást kiegyenlíteni!

 

Él anyánk, hogy sír takarja végleg,

és van otthonunk, hogy romba dőljön.

Boldog szem, hogy húnyjon fénye mégis.

Kölcsönkaptuk még a szívverést is,

idegenek vagyunk itt a földön,

s pusztul, ami maradt köteléknek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap