Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Werfel, Franz: Hekuba (Hekuba Magyar nyelven)

Werfel, Franz portréja

Hekuba (Német)

Manchmal geht sie durch die Nacht der Erde,

Sie, das schwerste ärmste Herz der Erde.

Wehet langsam unter Laub und Sternen,

Weht durch Weg und Tür und Atemwandern,

Alte Mutter, elendste der Mütter.

 

So viel Milch war einst in diesen Brüsten,

So viel Söhne gab es zu betreuen.

Weh dahin! — Nun weht sie nachts auf Erden,

Alte Mutter, Kern der Welt, erloschen,

Wie ein kalter Stern sich weiterwälzet.

 

Unter Stern und Laub weht sie auf Erden

Nachts durch tausend ausgelöschte Zimmer,

Wo die Mütter schlafen, junge Weiber,

Weht vorüber an den Gitterbetten,

An dem hellen runden Schlaf der Kinder.

 

Manchmal hält am Haupt sie eines Bettes,

Und sie sieht sich um mit solchem Wehe,

Sie, ein dürftiger Wind, von Schmerz gestaltet,

Daß der Schmerz in ihr Gestalt erst findet,

Und das Licht in toten Lampen aufweint.

 

Und die Frauen steigen aus den Retten,

Wie sie fortweht, nackten schweren Schrittes,

Sitzen lange an dem Schlaf der Kinder,

Schauen langsam in die Zimmertrübe,

Tränen habend unbegrißnen Wehes.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://adirondackreview.homestead.com

Hekuba (Magyar)

Földünk éjén által lépked olykor,

ő, legvertebb árva szív a földön.

Lomb és csillag alatt fujdogálgat.

Átfúj úton, ajtón s lehelésen,

öreg anya, mind közt legszegényebb.

 

Annyi tejtől duzzadott a keble,

annyi. fiát kellett gyámolítsa.

Lengj el! – Éjjel leng most itt a földön,

öreg anya, világ magva, húnyva,

ahogy kihűlt csillag tovagördül,

 

Lomb és csillag alatt leng a földön

át ezernyi szoba éj-sötétjén,

hol anyák pihennek, ifju nőink,

rácsos ágyak mellett leng el ottan,

gyermek fényes kerek álma mellett.

 

Megáll olykor egy-egy ágy fejénél,

s körülnéz ő, olyan fájdalommal,

ő, ki gyenge szél csak, kín-teremtett,

hogy a kín csak benne lel alakra,

s feljajong a fény holt mécsesekben.

 

S ágyukról az asszonyok leszállnak,

mikor elleng lassú pőre lépte,

ülnek gyermekeik álma mellett,

néznek hosszan a borús homályba,

érthetetlen kínnak ontva könnyét.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap