Wildgans, Anton: Utolsó szonett Eadhoz 30. (Sonett an Ead 30. Magyar nyelven)

Kein Groll darum, weil etwas anders ward,
Als sich verliebte Sehnsucht vorgelogen.
Ein Vöglein war mir in die Hand geflogen,
Entkam und hat dies Lied mir offenbart.

Ward nicht dadurch dies bißchen Gegenwart,
Sonst untergehend in der Zeiten Wogen,
Dem allzuflüchtigen Genuß entzogen
Und liebreich in die Ewigkeit gespart -?

Dort, wo die Straße um den Friedhof biegt,
Seh’ ich was Blondes meinem Acker nahn;
Schon ist es tändelnd da und lacht mich an –

Es weiß ja nicht, was es mit mir getan,
Dies Nymphchen, das sich gern an Faune schmiegt!
Es war nicht Ead, doch ich bin wieder – Pan.

Nem bánt, hogy valami másképp esett,
mint a szerelmi vágy előre szánta,
kezembe szállott egy kedves madárka,
elszállt, sugallván ezt az éneket.

Hiszen miatta lett e szűk jelen
– mely az idő árjába folyna vissza –
az eltünő gyönyörtől szűzi tiszta,
örök valóra váló győzelem...

Az úton, amely a sírkertbe lép,
földem felé tart holmi szőkeség,
már mosolyogva rám szemet vetett.

Hogy mit művelt velem, sohase tudja,
e nimfa, mely faunnal incseleg,
nem volt Ead, de én Pán lettem újra.