Wolfenstein, Alfred: Städter

Dicht wie die Löcher eines Siebes stehn

Fenster beieinander, drängend fassen

Häuser sich so dicht an, dass die Straßen

Grau geschwollen wie Gewürgte stehn.

Ineinander dicht hineingehakt

Sitzen in den Trams die zwei Fassaden

Leute, ihre nahen Blicke baden

Ineinander, ohne Scheu befragt.

Unsre Wände sind so dünn wie Haut,

Dass ein jeder teilnimmt, wenn ich weine.

Unser Flüstern, Denken ... wird Gegröle ...

Und wie still in dick verschlossner Höhle

Ganz unangerührt und ungeschaut

Steht ein jeder fern und fühlt: alleine.

Az ablakok szita likai,

a házak egymáshoz úgy szorulnak,

hogy az utca elszürkülve duzzad,

mint akit megfojtott valaki.

Egymásba ékelve szorosan

ül két homlokzat a villamosban,

szűk térben a nézés összekoccan,

és a sok vágy egymásba rohan.

Falunk szinte bőrré vékonyul,

hogy a sírót mindenfele szánják,

súgásunk ricsaj lesz, mire átjut.

Mégis zárt üregben messze állunk

érintetlenül, látatlanul,

s egyet érez mindenki: magányát.