Micsoda lélek-dagály a délután derűjében!
Miféle szélcsönd a távoli szárazföld hangjaiban!
A fák vállkendőjében a kakukk
és a halászok vacsorájának rejtelmes órája
és a tenger, mely szakadatlan harmonikázik
és az asszony távoli epekedése
azé a szépé, ki feltakarta keblét
amikor fészkére szállt az emlék
és az orgonák befröcskölték lila lánggal az alkonyt!
Bárkával és madonnás vitorlákkal
útra keltek, a szelek áldása rajtuk
az idegen liliom-szeretők
De hogy csobogtatja itt az éj az álmot
verdeső fürtökkel a fénylő nyakszirteken
vagy a tágas, fehérlő tengerpartokon
és hogy felbolygatta a lányok
bazsalikom- és ménta-illatú álmait
hogy felkavardította álmaik porát
aranykardjával Orion!
A hármasutakon, ahol a hajdani varázslónők tanyáztak
szárított kakukkfűlánggal perzselve meg a szeleket
tovasuhantak a karcsú árnyak
egy korsó hallgatag vízzel a kezükben
könnyedén, mintha csak az édenbe tartanának
és a mezőn, a tücskök könyörgő énekeire,
melyektől csak úgy szikrázott a táj,
feltünedeztek a szépek, hold-börbe öltözötten,
hogy táncoljanak az éjféli szérűskerteken...
Ó, ti jelek, mik támadtok-enyésztek
a tükröt tartó víz mélységeiben
lámpásoló hét liliomszál
és amikor visszatér a kardos Orion,
nyomorúságos kenyeret talál a mécses alatt,
de lelket a csillagok parazsán,
nagy kezeket, beleágazódva a végtelenbe,
magányos bokrokat, a tenger kitett gyerekeit
évek óta, zöld kavicsokat
ó, zöld kavics, míféle vihar-jós sejtette volna:
megállítod a fényt a nappal születésekor
a fényt, mikor a világ két szeme születőben!