Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Elitisz, Odisszeasz: A fény-fa (Το φωτόδεντρο Magyar nyelven)

Elitisz, Odisszeasz portréja
Papp Árpád portréja

Vissza a fordító lapjára

Το φωτόδεντρο (Görög)

Ι
Ζούσε ακόμη  μ' ένα λαχούρι σκοτεινό στους ώμους η μητέρα μου
όταν πρώτη φορά μου πέρασε απ' το νου
να βρω ένα τέλος μες στην ευτυχία

Με τραβούσε ο θάνατος  όπως η λάμψη η δυνατή όπου δε βλέπεις
τίποτε άλλο  Και δεν ήθελα να ξέρω δεν ήθελα να μάθω
τι τον έκανε η ψυχή τον κόσμο

Κάποτε    ο γάτος που μου ανέβαινε στον ώμο στύλωνε πέρα τα
χρυσά του μάτια κι ήταν τότε που ένιωθα μιαν αντιφεγγιά να μου
'ρχεται απ' αντίκρυ σαν αγιάτρευτη όπως λένε νοσταλγία

Κι άλλες πάλι φορές που ακούγονταν από την κάτω σάλα το μάθη-
μα του πιάνου με το μέτωπο στο τζάμι κοίταζα μακριά  πάνω
απ' τους σωρούς τα ξύλα  μια ψιχάλα κάτασπρα πουλιά να σπάει στο
μόλο και να γίνεται αχνή

’γνωστο πως συζούσε μέσα μου ο αδικημένος αλλά ίσως

Να μου 'χε ακούσει σε μια μακρινή πρωτομαγιά ο αέρας το παράπονο    
επειδή να: μία ή δύο φορές το Τέλειο φάνηκε στα μάτια μου
κι υστέρα πάλι τίποτε

Ίδια πουλί πριν του προλάβεις τη λαλιά  που πάει το πήρε ο ήλιος
μες στα κόκκινα και βασιλεύει.

II
Κατέβαιναν οι άλλοι όταν ανέβαινα  κι άκουσα στ' άδεια δωμάτια
το τακούνι μου Έτσι κάπως μες στην εκκλησιά όταν ο Θεός δεν
είναι Ειρηνικά γίνονται και τα χείριστα

Θα ερχόταν κάποιος  όμως Ίσως κι η αγάπη  αλλά Στις δύο το
μεσημέρι που έσκυβα στο παράθυρό μου να πετύχω
κάτι θυμωμένο ή άτυχο ήταν μόνο το φωτόδεντρο

Εκεί στο πίσω μέρος της αυλής μες στις βρομούσες και στα παλιοσίδερα    
όμως Δίχως ποτέ κανείς να το ποτίσει αλλά    
Παίζοντας με το σάλιο μου να το ξαμώσω από ψηλά    
περνούσαμε τις μέρες ώσπου

Μονομιάς σπούσε η άνοιξη τους τοίχους μου 'φευγε το περβάζι
απ' τον αγκώνα κι έμενα μπρούμυτα μες στον αέρα να κοιτώ

Τι λογής είναι η αλήθεια όλο φύλλα στρογγυλά  κι από το
μέρος του ήλιου κασσιτερωμένα κόκκινα πέντε δέκα
εκατοντάδες αρπαγμένα εφ' όρου ζωής απ' το άγνωστο

Ακριβώς όπως εμείς Και ας μαίνονταν οι συμφορές τριγύρω ας
πέθαιναν οι άνθρωποι  ας έφτανε από τα κατάβαθα του Αρνιού
ξανασταλμένος ο απόηχος του πολέμου τίποτε αυτό  μια στιγμή
σταματούσε να δοκιμαστεί αν θ' αντέξει

Τέλος επροχωρούσε αμείλικτο μέσα στο φως όπως ο Ιησούς
Χριστός κι όλοι οι ερωτευμένοι.

III
Ανάθεμα που 'χε πραΰνει όλ' η όξω η θάλασσα (και μέσα βάθαινε
το σπίτι) κι εμένα στο κρεβάτι μου παρατημένος να με αγγίζουν
όλων των λογιώ οι σταυροί

Των λουλουδιών και των ανθρώπων που δούλευαν στο σπίτι
απ' τον καιρό των πρώτων Χριστιανών    
Της Θεία-Βατάνας που τρεμόσβηνε
όλη νύχτα μες στις άδειες κάμαρες σαν το καντήλι

Και της Θεία-Μελισσινής που 'χε μόλις γυρίσει απ' τη
Συντέλεια κι έλεγες κάτι από το βυσσινί της
Παναγίας έσκεπε ακόμη τ' αραιά της τα μαλλιά

(Λύπη λύπη μου που δε μιλιέσαι αλλά σκάφος βρεμένο στην
πανσέληνο είσαι και αστείρευτη παραμυθία    
μες στον ύπνο μου να ρυμουλκείς μοσχονήσια
με αναμμένο το μισό στερέωμα ένας

Αχ ερωτευμένος είμαι και το μόνο που ζητώ αχ μόνο αυτό δεν έχω)

Έπλεαν κομμάτια ξύλα κι ευτυχίες καμένες απ' το πέρασμα
του θυμιατού στης κοντινής Ανατολής τους λόφους    
χρυσοποίκιλτα σεράγια και σοφία χυμένη στο γυαλί

Το ελάχιστο θέλησα και με τιμώρησαν με το πολύ.

IV
Τώρα στο μακρινό νησί κανένα σπίτι δεν υπήρχε πια     μόνο αν
φυσούσε από νοτιά στη θέση του έβλεπες ένα μοναστήρι    
που ψηλά το συνέχιζαν τα σύννεφα     και από κάτω στα ύφαλα    
γλουπακώντας     τα πρασινωπά νερά του 'γλειφαν τα τοιχία
με τις βαριές μεγάλες σιδερόπορτες

Έφερνα γύρους κι έβγαζα φως κοκκινωπό    
από το να 'χω παιδευτεί και από το να 'μαι μόνος

’σκοποι εντελώς καλόγεροι έψελναν και μελετούσαν κι ούτε που
μου άνοιγε κανείς να ξαναδώ σε τι μεριές μεγάλωσα  σε τι μεριές με
μάλωνε η μητέρα μου     που πρωτοφύτρωσε και για ποιανού τη χάρη
το φωτόδεντρο  εάν υπάρχει ακόμη

Από κάπου ο καπνός περνούσε από το βλέμμα του αγίου Ισίδωρου
ίσως πέμπονταν το μήνυμα ότι

Τα δεινά μας καλώς έχουν και η τάξη δεν πρόκειται ν' ανατραπεί

Αχ που 'σαι τώρα καημένο μου φωτόδεντρο που 'σαι φωτόδεντρο
παραμιλούσα κι έτρεχα τώρα σε θέλω τώρα που έχασα ως και
τ' όνομά μου

Που πια κανένας δεν πενθεί τ' αηδόνια   κι όλοι γράφουν ποιήματα.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://douridasliterature.com

A fény-fa (Magyar)

I
Élt még sötét kendővel vállán anyám mikor első ízben
jutott eszembe, véget kellene keresnem a boldogságban

Vonzott a halál akár vakító villám, mikor nem lát az ember
semmit és nem akartam tudni nem akartam megtanulni mivégre
alkotta meg a lélek a világot

Néha vállamra telepedett a macskám elnézett valahova
aranyló szemmel s akkoriban történt, hogy úgy éreztem
visszfény érkezik odaátról miként ahogy mondani szokták:
orvosolhatatlan nosztalgia

Megint máskor pedig, miközben hallatszott a lenti szobából
a zongoralecke arcom az ablaküveghez tapasztva bámultam
valahova - koporsók és deszkák fölött egy pöttöm madár
amint elhagyja a mólót s belemosódik a messziségbe

érthetetlen, miként élhetett meg bennem az igaztalan
de talán

meghallotta a szél egy távoli május elsején a panaszt
aztán meg egyszer-kétszer a Tökély feltárult előttem
és aztán újra — semmi

nézd meg a madarat, mielőtt utoléred az énekét,
mely elhal elragadta a bíbor Nap s lenyugszik

II
Lefelé jöttek a többiek, mikor én fölfele mentem és
hallottam az üres szobákban botom kopogását Valahogy
úgy, mint a templomban, hol nincs jelen Isten Meg-
nyugszanak még a legrosszabbak is

Talán jön valaki mégis talán a szeretet, de déli
kettőkor, amint kihajoltam az ablakomon, hogy találjak
valami nyugtalanítót vagy boldogtalant csak a fény-fa

Ott az udvar végében a hulladék s ócskavasak közt mégis
anélkül, hogy bárki öntözné csupán játékból, a nyálammal
célozgattam meg odaföntröl így töltöttük a napjainkat

mígnem hirtelen szétvetette a tavasz a falakat és a
párkány kibillent a könyököm alól és én hanyatt,
a levegőben figyeltem

Miféle dolog is az igazság csupa kerek levél és a nap
felőli oldalukon vörösre rozsdásodva öt tíz százával
elorozva élethossziglan az ismeretlen által

Akárcsak mi magunk és ha megmaradnak is körülöttünk
a csapások ha meghalnak is az emberek ha eljön is
a Bárány jonhából kiszakadt háború lármája megint
semmiség egyetlen pillanat csak hogy próbára tegyen:
kibírod-e

Végtére továbbhalad könyörtelenül a fényben amiként
Jézus Krisztus és mind a szeretők

III
Átkozott legyen, aki lecsöndesítette a tengert (benne
süllyedt el a ház) s én ott maradtam az ágyamban
sővárogva hogy megérintsenek virágok s emberek

mindenféle keresztjei - még az első keresztények idejéből
dolgoztak a házban Vatana néni, aki egész éjszaka
reszketett az üres szobákban, mint a gyertyaláng

Meg Melisszini néni, aki éppen csak visszatért
a Bevégeztetettből és úgy tűnt fel, a Szűzanya kendőjével
takarta el gyér haját

(Szomorúság szomorúság hogy nem beszéltél hajó vagy
a telihold-fényben ázva és kifogyhatatlan mese álmomban
amint mósusz-felhőket vonszolsz magaddal a kivilágított
fél égboltozattal

Ó, szerelmes vagyok és az az egyetlen, amit keresek, jaj,
csupán az nem enyém)

Fadarabkákat mostak és szerencsehozókat a Közel-Kelet
dombjain a tömjén útja aranytól tarka szerájok és
fiolákba töltögetett bölcsesség

A lehető legkevesebbet akartam - s a lehető legtöbbel
büntettek engem

IV
A távoli szigeten nincs meg már a ház csupán amikor
déli szél fújt láthatott az ember egy monostort a helyén
felhőkben folytatódott alul meg zöldes víz csapdosását
hallhattad, amint mossa a nehéz vaskapus falakat

Körbejártam és vöröses fényben derengtem ezért vagyok
hát meggyötört, ezért magányos

Teljesen hiábavalón szerzetesek énekeltek, meditáltak
és egyikük sem nyitotta ki, hogy megnézhessem, miféle
tájon nevelődtem, hol is korholt édesanyám, hová ültette
először valaki örömére a fény-fát talán megvan még

Füst gomolygott fel valahonnan Szent Izidor tekintetéből
talán a jel

Hogy jól vannak a mieink s szó sínes arról, hogy
megváltozzék a rend

Jaj, hol lehetsz most fény-fám hol te szegény
lázban félrebeszéltem s rohantam de kellenél most
most amikor elveszítettem még a nevem is

amikor senki sem gyászolja már a pacsirtát
mindenki verset ír



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaP. Á.

Kapcsolódó videók


minimap