Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Elitisz, Odisszeasz: Óda Picassóhoz (Ωδή στον Picasso Magyar nyelven)

Elitisz, Odisszeasz portréja

Ωδή στον Picasso (Görög)

A’
Όπως όταν
βάζουν φωτιά σ’ ένα φυτίλι τρίχινο
Τρέχοντας ύστερα μακριά οι άνθρωποι των λατομείων
Και κάνουνε σινιάλα σαν τρελοί
Και μια ριπή του ανέμου άξαφνη σέρνει στις ρεματιές τα ψάθινα καπέλα τους –
Όπως όταν
ένα βιολί ολομόναχο παραμιλάει μέσα στα σκοτεινά
Μελαγχολικά η καρδιά του ερωτευμένου ανοίγει την Ασία της
Οι παπαρούνες μες στη λάμψη της χειροβομβίδας
Και τα πέτρινα χέρια μες στις ερημιές που ασάλευτα και τρομερά
δείχνουν κατά την ίδια θέση πάντα Φωνάζουν:
Σημαίνουν:
Η ζωή δεν είναι ερημητήριο
Η ζωή δεν αντέχει στη σιωπή
Με θερμοπίδακες και με χιονοστιβάδες πάει ψηλά ή κυλιέται
χαμηλά και ψιθυρίζει λόγια αγάπης
Λόγια που ότι κι αν πουν δε λεν ποτέ τους ψέμματα
Λόγια που ξεκινούν πουλιά και φτάνουν “πυρ αιθόμενον”
Γιατί δεν έχει δυό στοιχεία ο κόσμος – δε μοιράζεται
Παύλε Πικασσό – κι η χαρά με τη λύπη στο μέτωπο του ανθρώπου
Μοιάζουν Juego de luna y arena – σμίγουν εκεί που ο ύπνος
Αφήνει να μιλούν τα σώματα – εκεί που ζωγραφίζεις
Το Θάνατο ή τον Έρωτα
Ίδια γυμνούς και ανυπεράσπιστους κάτω απ’ τα τρομερά ρουθούνια του Βοριά
Γιατί έτσι μόνο υπάρχεις.
Αλήθεια Πικασσό Παύλε υπάρχεις
Και μαζί με σένα εμείς υπάρχουμε
Ολοένα χτίζουν μαύρες πέτρες γύρω μας – αλλά συ γελάς
Μαύρα τείχη γύρω μας – αλλά συ με μιας
Ανοίγεις πάνω τους μυριάδες πόρτες και παράθυρα
Να ξεχυθεί στον ήλιο κείνη αχ η πυρόξανθη κραυγή
Που μ’ έρωτα παράφορο μεγαλύνει και διαλαλεί τα’ αέρια, τα υγρά,
και τα στερεά του κόσμου ετούτου
Έτσι που να μη μάχεται πια κανένα το άλλο
Ετσι που να μη μάχεται πια κανείς τον άλλον
Να μην υπάρχει εχτρός
Πλάι – πλάι να βαδίζουνε το αρνί με το λεοντάρι
Να κατρακυλάει με καθαρό νερό και με χρυσάφι
Χιλιάδες λεύγες μες στα όνειρά της
Χιλιάδες λεύγες μες στα όνειρά μας…

Β’
Έτσι μπαίνει το μαχαίρι στη σάρκα – κ’ η άχνα του ζεστού ψωμιού έτσι ανεβαίνει.
Αλλά το τρίξιμο της αψηλής οξιάς
Στα βουνά που ο Κεραυνός σεβάστηκε – Αλλά και
Τα πλήθη στις πλατείες που τρικυμίζουν με μαντήλια κόκκινα
Πρωτομαγιά –
Τα μεγάλα μαύρα μάτια σου ζεστοβολούν τον κόσμο
Μέσα τους λιάζεται η Μεσόγειος και τεντώνουν τον τραχύ λαιμό τους
οι αίγαγροι των βράχων
Αγερομπασιά –
Τα πλατειά μαλλιαρά στήθη σου σα θειαφισμένο αμπέλι
Και το δεξί το χέρι σου έντομο μυθικό
Πάει κι έρχεται στ’ άσπρα χαρτιά, στο φως και στο σκοτάδι
Πάει κι έρχεται βουίζοντας και ξεσηκώνει χρώματα και σχήματα
Οχι μόνο απ’ αυτά που βάζουν οι νοικοκυρές το μέγα Σάββατο
στα ράφια τους
Θύμησες φεγγαριού των αρρεβωνιασμένων
Ολο πούλιες χρυσές και ρόμβους ρόδινους
Αλλά κι απ’ τ’ άλλα που μπορεί να δει κανείς όταν τον πιάνει
ένα βαθύ μεράκι
Μέσα στα καροτσάκια των παιδιών
Μέσα στις σούστες τις διπλές των ντελμπεντέρηδων
Μέσα στ’ αυγά της χελώνας
Μέσα στις όχεντρες που δέρνονται με τη νοτιά
Ή ακόμη μες στα δάση των Ηπείρων τ’ απέραντα
- Πέφτοντας η νύχτα –
Όταν οι μαύροι σταυροπόδι γύρω απ’ τη φωτιά ψάλλουν όλοι μαζί
Το «αλληλούϊα» με τις φυσαρμόνικες…
Τ’ είναι αυτό λοιπόν που δεν καίγεται – τ’ είναι αυτό που αντέχει
Στα μεγάλα υψίπεδα του Έρωτα, στα χαμένα μνημεία των Αζτέκων
Στο λειψό φεγγάρι, στον γεμάτο ακανθοφόρο ήλιο – τ’ είναι
αυτό που δε λέγεται
Όμως κάποτε σε στιγμές περίσσειας θεϊκής φανερώνεται
Πικασσό: με το θάμπος που ξεχύνει ο Γαλαξίας στο άπειρο
Πικασσό: με το πείσμα που γυρνάει κατά τον Βορρά η μαγνητική βελόνα
Πικασσό: καθώς καίει ο χάλυβας μες στα χυτήρια
Πικασσό: καθώς χάνεται στα βάθη ένα θωρηκτό ανοικτής θαλάσσης
Πικασσό: μες στο ασύμμετρο της υπερρεαλιστικής χλωρίδας
Πικασσό: μες στο ευσύνοπτο της χιλιομετρικής πανίδας
Πικασσό: Παλόμα
Πικασσό: Ιπποκένταυρε
Πικασσό: Guernica

Γ’
Νικά η περήφανη καρδιά τα μαύρα σκότη – και τον γόρδιο
κόβει δεσμό των πραγμάτων καθώς ξίφος η περήφανη καρδιά
Είναι σπουδαίο πράγμα ο άνθρωπος, μόνο να το σκέφτεσαι
Τα στάχυα όταν οσφραίνονται τον ουρανό
Είναι η κοπέλα που κοιτάει μέσα στα μάτια πάλι τον αγαπημένο της
Είναι η γλυκιά κοπέλα που λέει “σ’ αγαπώ”
Την ώρα που οι μεγάλες πολιτείες
Γυρίζοντας αργά πάνω στον άξονά τους
Δείχνουν τετράγωνα παράθυρα κακοφωτισμένα
Λείψανα παλιών ανθρώπων με τριγωνικά κεφάλια που στριφογυρίζουν
τόνα μάτι τους
Κλίμακες μες στις κλίμακες διαδρόμους μες στους διαδρόμους
ΚΙΝΔΥΝΟΣ
ΑΔΙΕΞΟΔΟΝ
ΑΠΑΓΟΡΕΥΕΤΑΙ
Ο μισός αλογάνθρωπος ο απαγωγέας καλπάζει – κι η γυναίκα
με τη γιγαντιαία πατούσα
Στον αέρα – τεντώνει τα οριζόντια μπράτσα της
Έτη μετά Χριστόν πικρά
Παρά λίγη καρδιά θάταν ο κόσμος άλλος
Θάτανε άλλη του κόσμου η εκκλησιά
Όμως να – ο καλός Σαμαρείτης κλαίει λησμονημένος και στα
πόδια του πάλι δένει ρίζα παμπάλαιη δρακοντιά
Την ώρα που εσύ θηρίο
Εσύ Παύλε Πικασσό
Πικασσό Παύλε που μες στ’ αμάραντα μάτια σου
Χώρεσες όσα δε μπόρεσε να χωρέσει ο Θεός μέσα σ’ εκατομμύρια
Στρέμματα φυτεμένης γης
Δουλεύεις το πινέλο σου σα να τραγουδάς
Σα να χαϊδεύεις λύκους ή σα να καταπίνεις πυρκαγιές
Σα να πλαγιάζεις νύχτα – μέρα με μια γυναίκα νυμφομανή
Σα να πετάς πορτοκαλόφλουδες στη μέση ενός γλεντιού
Ενώ εσύ θυελοχαϊδεμένε
Πικασσό Παύλε αρπάζεις τον Θάνατο από τους
καρπούς των χεριών
Και τον παλεύεις ωσάν ωραίο κι ευγενικό Μινώταυρο
Που όσο χάνει εκείνος το αίμα του τόσον εσύ αντρειεύεσαι
Παίρνεις περνάς αφήνεις ξαναπιάνεις
Λουλούδια, ζώα, φιλιά, ευωδιές, κοπριές, κοτρώνια και διαμάντια
Για να τα εξισώσεις όλα μέσα στο άπειρο καθώς η ίδια
η κίνηση της γης που μας έφερε και που θα μας πάρει
Και ζωγραφίζεις για σένα και για μένα
Και ζωγραφίζεις για όλους τους συντρόφους μου
Και ζωγραφίζεις για όλα τα χρόνια που πέρασαν που περνούν
και που θα περάσουν!

 
Golfe Juan 1948



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.alfavita.gr

Óda Picassóhoz (Magyar)

I
Mint amikor meggyújtanak
egy robbantózsinórt
aztán a kőbányászok messzire futnak
s hadonásznak, mint a bolondok
és egy léglökés hirtelen a hegyoldalba sodorja szalmakalapjaikat -
mint amikor
egy hegedű magányos önkívületben
félrebeszél a sötétben
s a szerelmes ember szíve sóvárogva feltárja Ázsiáját
pipacsok kézigránát-robbanásban
a pusztaságokban a kőkezek melyek mozdulatlanul
és rettenetesen mindig ugyanarra a pontra mutatnak
kiabálják:
jelzik:
az élet nem remeteség
az élet nem tűri a némaságot
gejzirekkel és hólavinákkal feltör vagy lezúdul és
szerelmes szavakat susog
szavakat melyek madarakként kelnek útra
s „roskatag tűzként" érnek a célba
szavakat melyek bármit is mondanak sohasem hazudnak
mert a világ egynemű anyagában - megoszthatatlan
Pablo Picasso - és az öröm együtt a szomorúsággal
az ember homlokán, akár a juego de luna y arena* -
összefonódnak ott ahol az álom
hagyja a testeket beszélni - ott ahol te festesz
a Halált vagy a Szerelmet
egyformán meztelennek s védtelennek az Észak
rettentő orrcimpái előtt
mert csak így létezel.
Valóban Picasso Pablo létezel
s mi veled együtt létezünk
minduntalan fekete köveket építenek körénk - de te nevetsz
fekete bástyákat körénk - de te hirtelen
ezrével nyitsz rajtuk ablakot ajtót
hogy kitóduljon a napra az a, ó, az a tűz-arany kiabálás
ami háborodott szerelmével megnagyítja és szétválasztja
e világ légnemű folyékony s szilárd testeit
úgy, hogy ne hadakozzon egyik sem a másik ellen
úgy, hogy tovább ne harcoljon senki a másik ellen
hogy ne legyen ellenség
egymás mellett járjon a bárány és az oroszlán
S az élet, testvérem, miként a csillagok Guadalquivirje
hömpölyögjön tiszta vízzel és arannyal
ezer mérföldön át az álmaiban
ezer mérföldön át az álmainkban...

II
Ekként merül a kés a húsba - és a meleg kenyér gőze
ekként emelkedik magasba. De
a sudár nyárfa remegése
a hegyekben melyeket a Villámlás ostoroz - De
a tág tereken hullámzó tömegek is piros keszkenőkkel
május elsején -
a te fekete nagy szemeid melengetik a világot
bennük napozik a Földközi-tenger s nyújtogatják
durva nyakukat a kősziklák vadkecskéi széliránt -
széles, szőrös mellkasod mint kékkel permetezett szőlő
és a jobbod mítikus bogár
jön-megy a fehér papírokon a fényben és a sötétben
zümmögve jön-megy
és másol formákat és színeket
Nemcsak azokat, amiket a háziasszonyok
tesznek nagyszombatonként a konyhapolcaikra
jegyesek holdas emlékeit
csupa aranymadaras és rózsás-díszűeket
hanem azokból a másfajtákból is, melyeket meglehet
akkor lát az ember
mikor elfogja valami mélységesen mély szomorúság
a gyerekkocsik rugóiban
a teknősbéka-tojásban
a viperákban melyek vergölődnek a déli szélben
vagy akár a kontinensek óriás őserdeiben
- mikor lehull az éj -
mikor a feketék keresztbe tett lábbal körülülik a tüzet
mindnyájan együtt harmonikaszóra hallelujáznak...
Mi az tehát ami nem ég el - mi az ami kibírja
a Szerelem magasfennsíkjain, az aztékok elveszett emlékműveiben
a fogyó holdban, a csupa tüske napban - mi az ami nem mondatik ki
de néha isteni bőség pillanataiban előtűnik
Picasso: a ragyogással amit a Tejút áraszt az űrbe
Picasso: a makacssággal mellyel Északnak fordul az iránytű
Picasso: ahogy az öntődékben fortyog a vas
Picasso: ahogy a mélységbe vesz egy tengerjáró hadihajó
Picasso: a szürrealista flóra aszimmetriájában
Picasso: a szimmetrikus élővilág jól megfogalmazhatóságában
Picasso: Palóma
Picasso: Kentaurosz
Picasso: Guernica

III
Legyőzi a büszke szív a fekete sötétségeket - a dolgok
gordiuszcsomóját kettészeli kardként a büszke szív
meggondolni való dolog az ember, jussanak csak eszedbe
a kalászok midön az eget szimatolják
a lány ki újból szemébe néz a kedvesének
az édes lány aki azt mondja „szeretlek"
akkor mikor a nagyvárosok
lassan fordulva tengelyük körül
rosszul kivilágított ablak-négyszögeket mutatnak
háromszög-fejű ősemberek maradékait kik kancsalul
forgatják egyszemüket
lépcsőket a lépcsőkben folyosókat a folyosókban
VESZÉLY
KIÚT
TILOS
A félig lóember a martalóc vágtat - és az óriás talpú asszony
a levegőben - kitárja horizontálisan a karjait
Krisztus utáni keserű korok
ha csak egy kis szív lett volna más a világ
más lett volna a világ temploma
de íme - a jó Szamaritánus sír elfelejtve és lábainál
újra növekszenek az ősgyökerek
akkor amikor te vakmerő és derék
te Pablo Picasso
Picasso Pablo aki nem-fakuló szemeidbe
belezsúfoltál annyit amennyit az isten maga sem tudott
egymillió holdnyi szántóföldbe sem
dolgozol az ecseteddel mintha énekelnél
mintha farkasokat simogatnál vagy nyelnél tűzvészeket
mintha éjjel-nappal egy kielégíthetetlen nővel feküdnél
mintha narancshéjakat szórnál egy búcsúi forgatag közepébe
pedig te viharok simogatottja
Picasso Pablo csuklón markolod a halált
és viaskodsz vele miként szép és nemes Minotaurosszal
ahogy véred veszi úgy válsz egyre erösebbé
kézbe veszel járkálsz elhajítasz újból felveszel
virágokat, állatokat, csókokat, illatokat, mocskokat,
kavicsot s igazgyöngyöket
hogy mindezeket egyesítsd a végtelenségben miként maga a föld
pörgése mely bennünket hozott és kirepít
és festesz magadnak és nekem
és festesz minden barátaimnak
és festesz valamennyi évnek ami csak elmúlt ami csak múlik
s ami csak múlni fog!

 
*Federico Garcia Lorca - A spanyol csendőrök románca (Romance de la guardia civil española) c. versének utolsó sora. Nagy László fordításában az utolsó két sor: Itt vibrál a homlokomon / holddal és homok tüzével. (Lásd ott.) A szerk.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaP. Á.

minimap