Ahogy elnézlek mozdulatlan
Akritasz lovával és Szent György lándzsájával járod az éveket
odatehetek melléd
ezekhez a sötét alakokhoz, melyek évszázadok óta kísérnek
mígnem egy nap kihunysz majd örökre magad is velük együtt
mígnem egy láng leszel újra a nagy Véletlenben, amely téged is szült -
odatehetek melléd
egy narancsfát a holdsütéses, havas mezőkben
egy alkony áttetsző fátylát teríthetem elébed
a bíbor Skorpióval, amint dalol az ifjúságról
az Ég Folyóját, amint augusztusban megárad
és Észak Csillagát, amint sírdogál dideregve
odatehetek melléd legelőket
vizeket, melyek valaha Németország liliomait itatták
és felékesíthetem ezeket a vasakat, melyek béklyóznak, jázmincsokorral, bazsalikomággal -
de én, aki láttam az utódaidat, amint madárként
hasogatják egy tavaszi hajnalon szülőhazám egét
ott az anapli síkon
a megsebzett tenger megadó ölelése előtt
ahol a vitézség érdemkeresztjével mellükön viaskodtak az évszázadok -
és láttam Moreasz ciprusait, amint hallgatnak csöndbe merülve
inkább egy kisgyerek megkeserűlt tekintetét
teszem temelléd
a Hollandia mocsarában és a vérben
lezárult szemhéjakat.
Ez a fekete táj
kizöldül egykor.
Götz vas keze feldönti a fogatot
s a lankákon kévékben áll az árpa és rozs
és a sötétlő tölgyek holt szerelmekkel
amottan hol az idő megifjul a kő lombja
a keblekben mikor megremegett a könnyáztatta rózsa
egy csillag ragyog némán mint tavaszi százszorszép.
De Te mozdulatlan maradsz
Akritasz lovával és Szent György lándzsájával jársz az időben
nyughatatlan vadász, a hősök fajából
mígnem egy nap kihunysz örökre Te is velük együtt
mígnem láng leszel újra a nagy Véletlenben, amely szült
mígnem felhangzanak újból a folyóparti kőüregekben az üllők és pörölyök
a türelem súlyos köszörűkövei pörögni kezdenek -
nem bilincsek készülnek s nem is kardok
hanem oltókések és ekék.