Mi, a nálunk is nyomorultabb
természet nyomorult
szüleményei, még alig
végezzük egyik gyászdalunk,
kezdjük az újat.
Szánandók, agyonűzöttek,
arra ítéltettünk mi, hogy
kergessük a boldogságot,
ám a miénk ne lehessen,
bárhogy igyekszünk.
Ha talán (s nem üres remény)
a halál után valahol
egy másik, egy édesebb
lét is létezik, egyszer
eljutok abba.
Jó ám, ha a mindenség
tájékain örömöt s bút
egyformán méreget és oszt
örök Égi Atyánk szent
jobbja, az áldott,
mért van, hogy e lég ölén
lebegő gömbön, hova ő
rendelt ide, még csak egy
forrás sincs, amelyikből
kedvet ihatnék.
Forrás! - És sose láthatom
az Erény mindig bugyogó,
csodás vizeit zuborogni
körülöttem, s nagy folyókként
dőlni a földre.
Ó, emberek, így is az árba!
A szent habból mikor isztok,
asztalotok meg ágyatok
áztassa könny, aminek
kín a szülője.
S jöjjön, jöjjön el akkor
a balszerencse, s lepjen el
benneteket sűrű, sötét
s messzire dörgő fellegek
vad seregével.
Dúlt lelketeknek ott egy
égi erő könnyűcske két
szárnyat ad, és az éjszaka
árnya fölé magasodtok
homlokotokkal.
Olümposz termeiből meg
leleng a kegyelem s öröm
frissitő, jó fuvallata,
s fölszárad arcotokról
könny s veriték-csepp.
Ím, lábaitok nyomán
gyönyörű gyümölcsök érnek,
s virágok szórják szerte
a boldogító illatok
végtelen árját.
A Barátság és a Nász vidám
kháriszai füzéreket
fonnak táncból köribétek,
s dicsérik trónotokat, mint
isteni oltárt.
Ha háborútok igazságos:
halhattok hősi halált, vagy
babérág és diadalmi
ének járhat ki dicső
tetteiteknek.
De a Gazdagság üde jószagát
s aranyos szegélyű fátylait
kapjátok és a Bölcsesség
édes csókjait is, ha
békiben éltek.
Ó, drága istennő, Erény,
Kithairón régi szerelmese,
esdőn kérlek: ma se hagyd el
e vidéket, őseim áldott,
szép honi földjét!