Kariotakisz, Kosztasz: Αισιοδοξία

Ας υποθέσουμε πως δεν έχουμε φτάσει
στο μαύρο αδιέξοδο, στην άβυσσο του νου.
Ας υποθέσουμε πως ήρθανε τα δάση
μ’  αυτοκρατορικήν εξάρτηση πρωινού
θριάμβου,  με πουλιά, με το φως τ’ ουρανού,
και με τον ήλιον όπου θα τα διαπεράση.

Ας υποθέσουμε πως είμαστε εκεί πέρα,
σε χώρες άγνωστες της δύσης, του βορρά,
ενώ πετούμε το παλτό μας στον αέρα,
οι ξένοι βλέπουνε περίεργα, σοβαρά.
Για να μας δεχτή κάποια λαίδη τρυφερά,
έδιωξε τους υπηρέτες της όλη μέρα.

Ας υποθέσουμε πως του καπέλλου ο γύρος
άξαφνα εφάρδυνε, μα εστένεψαν, κολλούν
τα παντελόνια μας και με του πτερνιστήρος
το πρόσταγμα χιλιάδες άλογα κινούν.
Πηγαίνουμε – σημαίες στον άνεμο χτυπούν -
ήρωες σταυροφόροι, σωτήρες του Σωτήρος.

Ας υποθέσουμε πως δεν έχουμε φτάσει
από εκατό δρόμους τα όρια της σιγής,
κι ας τραγουδήσουμε, – το τραγούδι να μοιάση
νικητήριο σάλπισμα, ξέσπασμα κραυγής -
τους πυρρούς δαίμονες, στα έγκατα της γης,
και ψηλά τους ανθρώπους να διασκεδάση.

Képzeljük el azt, hogy nem érkeztünk el mégse
a zsákutcába, hol az elme szakadékba lép.
Föltételezzük, hogy az erdő jön élénkbe,
felöltve mind a hajnalok dús császári díszét,
madárszó győztes mámorát, míg a nap és az ég
bevonja mind e menetet a fény forró tüzébe.

Képzeljük el azt, hogy távoli ismeretlen
országokban vagyunk: Nyugaton vagy fent Északon,
kabátunk földobáljuk víg-elégedetten,
s néz ránk sok komoly idegen. Kíváncsiak nagyon,
egy úrhölgy szolgálóit ereszti el e napon,
hogy minket illendőn házába beeresszen.

Képzeljük el azt, hogy kalapunk karimája
hirtelen szélesebb, ám a nadrágunk szűkebb lett,
lábunkra feszül, és sarkantyús nógatásra
egyszer csak útra indul velünk egy lovasezred.
Vonulunk, csattogó sok zászlónk szélbe repked:
Keresztes-had – sírból a Megváltót kiváltva.

Képzeljük el azt, hogy nem érkeztünk el mégse
a csend határáig, habár megjártunk száz utat,
és énekbe fogunk s dalunk úgy lobban égre,
mint győztes kürt szava, ahogy a kiáltás riad,
úgy hogy a vörös démon hada a föld alatt
s itt fönt az ember is vidám lesz tőle végre.