Kaváfisz, Konsztandínosz: Jöjj, ó, lakedaimoniak királya! (Άγε, ω βασιλεύ Λακεδαιμονίων Magyar nyelven)

Δεν καταδέχονταν η Κρατησίκλεια
ο κόσμος να την δει να κλαίει και να θρηνεί·
και μεγαλοπρεπής εβάδιζε και σιωπηλή.
Τίποτε δεν απόδειχνε η ατάραχη μορφή της
απ’ τον καϋμό και τα τυράννια της.
Μα όσο και νάναι μια στιγμή δεν βάσταξε·
και πριν στο άθλιο πλοίο μπει να πάει στην Aλεξάνδρεια,
πήρε τον υιό της στον ναό του Ποσειδώνος,
και μόνοι σαν βρεθήκαν τον αγκάλιασε
και τον ασπάζονταν, «διαλγούντα», λέγει
ο Πλούταρχος, «και συντεταραγμένον».
Όμως ο δυνατός της χαρακτήρ επάσχισε·
και συνελθούσα η θαυμασία γυναίκα
είπε στον Κλεομένη «Άγε, ω βασιλεύ
Λακεδαιμονίων, όπως, επάν έξω
γενώμεθα, μηδείς ίδη δακρύοντας
ημάς μηδέ ανάξιόν τι της Σπάρτης
ποιούντας. Τούτο γαρ εφ’ ημίν μόνον·
αι τύχαι δε, όπως αν ο δαίμων διδώ, πάρεισι.»

Και μες στο πλοίο μπήκε, πηαίνοντας προς το «διδώ».

Nem ereszkedett le odáig Kratészikleia,
hogy sírni és gyászolni lássa a világ:
fenségesen és némán lépkedett.
Semmit sem árult el rezzenéstelen arca
szenvedéseiből és gondjaiból.
De mégis, volt egy pillanat, amikor nem bírta ki,
és mielőtt a kis hajóra szállt, Alexandria felé,
magával vitte fiát Poszeidón templomába,
és amikor magukra maradtak, megölelte
és csókkal borította a „bánat sújtotta" férfit,
amint Plutarkhosz mondja e helyen, a „megrendítettet".
De erős jelleme nem adta fel a harcot,
és magához térve a csodálatos asszony
így szólt Kleomenészhez: „Jöjj, ó, lakedaimoniak
királya, és ha odakint leszünk,
ne lásson senki sem könnyezni minket,
vagy bármit tenni, ami ne volna méltó
Spártához. Mert ez rajtunk áll egyedül.
Sorsunk azonban, amint isten rendeli, fordul."

És hajóra szállt, és elindult a „rendeli" felé.