Laina, Maria: Ἡ Ταβέρνα τῆς Τζαμάικα

Ἡ ζωή μας ἔχει ἀλλάξει κάπως·
δὲν μένουμε μέσα στὴν πόλη πιὰ
ἀλλὰ στὸν δρόμο γιὰ τὴ θάλασσα.
Τὰ βράδια μᾶς ἀπασχολοῦν
οἱ διαδρομὲς τοῦ φεγγαριοῦ
τὰ φτερουγίσματα στοὺς λόφους
καὶ τ’ ἄλογα ποὺ κατεβαίνουν στὸν νερόλακκο.

Ἂν τελικὰ ἀποφασίσεις νὰ ’ρθεις
θὰ μοῦ κρατᾶς τὴ νύχτα συντροφιὰ
τώρα ποὺ μπαίνει τὸ φθινόπωρο
κι οἱ μεντεσέδες τρίζουν στὸ σκοτάδι.
Θὰ μάθεις νὰ προσεύχεσαι
μὲ δύναμη κι ἀπελπισία
καὶ τὸ παράξενο αὐτὸ συναίσθημα
θὰ συνδυάζεται μὲ τὶς σκληρὲς γραμμὲς τῆς φύσης.

Νὰ φέρεις λίγα ροῦχα καὶ βιβλία
κρατοῦν ἀλλιῶς ἐδῶ τὰ ἴδια·
καὶ μὴν ξεχάσεις τὰ κατάλληλα παπούτσια
γιατί ὁ βάλτος εἶναι πίσω ἀπ’ τὸ σπίτι
καὶ τὸν χειμώνα ἔχουμε πολλὲς βροχές.

Σ’ ἀφήνω τώρα· νὰ προσέχεις,
καὶ σ’ ἀγαπῶ πολὺ τὸ ξέρεις.
Σὲ σκέφτομαι στὸν καναπὲ ἐκεῖνο πλάι στὸ παράθυρο
νὰ σκέφτεσαι τὸν χρόνο καὶ τὰ σώματα ὅταν γερνοῦν.
Ὅλα αὐτὰ εἶναι τῆς φαντασίας πράματα ἐδῶ
δὲν ἔχουμε παρὰ μιὰ δυνατὴ καὶ καθαρὴ αἰωνιότητα
ποὺ δὲν κουράζει, ἀλλὰ μερικὲς φορὲς πονοῦν
τὰ μάτια σου.

Νὰ κλείσω τώρα τὸ παράθυρο
σηκώθηκε ξανὰ ἀέρας.

Valahogy megváltozott az életünk,
nem odabent lakunk már a városban,
hanem a tenger felé vezető úton.
Estéinket a hold
vándorlása tölti ki,
szárnycsapkodás a dombokon
vizesárok felé baktató lovak.

Ha végül rászánod magad, hogy kövess,
társamul itt tartod az éjszakát
és beköszönt az ősz,
megnyikordul a retesz a sötétben.
Megtanulsz majd imádkozni
erővel, reménytelenül
s e különös érzés
összefonódik majd a természet szigorával.

Ne hozz magaddal sok ruhát, könyvet,
azok itt másképpen számítanak,
a vízhatlan cipőről ne feledkezz el,
mert a ház mögött sártenger van,
sok itt az eső telente.

Most befejezem, vigyázz magadra,
szeretlek nagyon, hiszen tudod.
Rád gondolok az ablak előtt azon a pamlagon,
gondolj az időre, a testre, ahogy öregszik.
Mindez a képzelet dolga,
nincs egyebünk, csak az erős, tiszta örökkévalóság,
mely nem fáraszt, néha azért mégis fáj az ember szeme.

Most becsukom az ablakot,
föltámadt a szél megint.