Éjszaka. És ez a két árny ott, az üres telken,
akár két bogár
az óriás hold-pók csápjai közt.
A háttérben szakadatlan lövöldözések.
- De hát nem látod, minden elveszett. Menj - szólt
a nő. A férfi sisakját tette fejére. Hallgatott.
- Szánd meg az életedet - kezdte újra. - Szeretlek.
S a férfi hallgatott. Sietve megcsókolta a nőt, s eltűnt
a sötétben.
Ez volt a harc kora.
Évek múltán találkoztam vele. Zsebredugott kézzel,
egy kávéházból lépett ki éppen.
Megismert. „Kis híján odavesztem, akkor" -
mondta. „Most ezekre az emberformájú
rexbábukra próbálom elöldösni azt, ami
akkori magamból megmaradt." Nevetett.
S aztán, egészen más hangon, csaknem támadóan
„Adj ötven drachmát, tudod, nem voltam nővel
idestova két éve már."
És akkor eszembe ötlött az a hasadozott hang,
ott a holdfény hidegében
„Szánd meg az életedet. Szeretlek."
És robogtak a lövedékek és nem pusztítottak el akkor...
…
Szerettünk szerfölött, bolondulásig, gyűlöltünk,
kétségbeestünk, halálosan,
gyakran síráshoz vezetett a büszkeségünk és
az önzés,
hogy sok mindennek híján legyünk, a nagyravágyás,
az álmok és a szenvedélyek pusztítottak,
a félelem, nehogy kudarcot valljunk,
az elérhetetlenség érzése, amikor sikerünk volt,
a lelkifurdalások, bátor tettek, maguk a reményeink,
melyek, nagyítólencsék, megnövelték végtelenül
parányi énünk - egy, ahogy mondani szokták:
tartalmas, teli élet...
S nem láttunk semmit a végtelen világból.