„Levelet csak közönséges sárga levelezőlapon szabad írni, és csak annyit, az elitélt egészséges, jól van.”
A parancs
Jól vagyok édesanyám, hajnalhasadásom,
Szeretném enyhíteni rettegésed; Jól vagyok!
Szomorúságom árnyékába telepszem,
és hagyom sírni a tollamat,… Anyám!
Reszketeg kezek,
kendő alól kibomló szürke haj,
sorsomat számláló sírás…
Jól vagyok!
„Először is üdvözletem…”
„Először is szeretném megkérdezni…”
Itt semmit sem kérdeznek, mindenki jól van.
Bár akasztókötél himbálódzik felette,
bár hiéna üszök falja lábát,
mindenki jól van.
„Először is anyám egészséges vagyok,
s hörög a mellem rekedt birkaként,
és az őr botütései jelzik hátamon az idő múlását.
„Először is anyám,…” Bocsássad meg ma is,
hogy ma sem tudod meg az igazat.
Az igazság megöregedett, és nem utazik.
Nem kel át a tengereken.
Az igazság puskagolyó anyám, s nem mondom el neked.
„Jól vagyok!”
Ez lesz az ezredik levél. De tudom,
évekbe telik még hírt kapsz felőlem.
De hát bocsáss meg… jó anyám,
az ezer egyhangú, örökös „Jól vagyok!” –ért,
ezer egyhangú hazugság.
Nekiláttam újból, hogy írjak, térdemen a papír,
simogatom, mint egy ijedt madárkát,
és a kezem már írja is magától
a rövid keserű leckét;
„Jól vagyok!”
Tudom… ó jaj anyám!
Tudom, hogy naponként elküldöm neked,
keserűségem kimért adagját.
Tudom, hogy becézgeted a hazugságomat,
Hogy könnyel áztatod, félrebeszélsz, … tudom.
De nem szárnyal fel más szó;
„Jól vagyok!”
Lámpavilág nélkül is elolvashatod, anyám!
Vagy akár el se olvasd!
Elég, ha megérkezik,
ha felhangzik a postás hangja ajtód előtt.
Talán engem kínok gyötörnek,
de te higgyél az írásnak;
„Jól vagyok!”
„Jól vagyok!”… hiszen tudom húzni a ceruzát.
„Jól vagyok!”… hiszen el tudom hazudni;
„Jól vagyok!”… hiszen felsorakoztatom a papíron
a megcsonkított szavakat;
„Jól vagyok!”
Ó bár lenne itt az ég
tele ilyen hazug, sárga madárral!
A mindenségbe röpíteném valamennyit,
hogy szálljanak… ha már halott leszek, még akkor is,
röpüljenek és kocogtassák meg házunk ablakát,
azt a tengerre néző ablakot, s daloljanak.
Dalolják szüntelen a hazugságot;
„Jól vagyok!”
Anyám, … te ki az ujjaiddal olvasol,
te ki a kezek nyelvét beszéled,
szorítsd rá ajkadat a papírosra,
ahogy gyermekkoromban mérted a lázam,
s olvasd az üres papíron,
olvasd közvetlenül a szívedből!
Anyám, …jaj … anyám, anyám!
A test, amit karod ringatott,
a kő alatt ma összeroskad.
A hang amely elsiratta álmodat,
ma kés alatt hörög.
De te nevess anyám… nevess,
vedd úgy, gonosz álmodból ébredsz,
s nevess, hogy tovaűzzed!
Nevess! Én meg anyám, … nyugodj meg;
„Jól vagyok!”
Ma kioltották a szemem világát; „Jól vagyok!”
Tegnap leégették a körmöm; „Jól vagyok!”
A borzalmak megnémítottak; „Jól vagyok!”
„Jól vagyok!” … holnap keresztfára szögeznek.
„Jól vagyok!” „Jól vagyok!” „Jól vagyok!”
„Jól vagyok!”… ha nincs is agyam, hogy fölfogja már.
„Jól vagyok!”… ha nincs is hangom, hogy elkiáltsam.
„Jól vagyok!”… ha nincs is kezem, hogy leírjam.
Ezért is ásom el. … Sírkőbe vésem.
E szél ostromolta szakadékba,
ebbe az őrült Temetőbe,
hogy valamennyi halottja;
„Jól van!”