Malakaszisz, Miltiadisz: Tavaszi zivatar (Καταιγίδα μαρτιάτικη Magyar nyelven)

Αδρές,
Χοντρές,
Οι στάλες
πέφτουν, οι μεγάλες
της βροχής,
κι αριές.
Κλάμα πικρό και πώς αχείς!
Πώς αντηχείς, μέσ΄ στις θλιμένες
τις καρδιές,
Αντάμα με σπασμένες δοξαριές.
Βαρειές πούναι οι βαθειές πληγές,
Και της βαρύγνωμης ψυχής,
Οι απελπισιές!...
Διες,
Ήλιος του Μαρτιού μαζί
Με το χαλάζι,
Το σκληρό σαν τ΄ άστρα.

Ω έννοια!
ζει μέσ΄ στ΄ άλλα,
πώχει η μπόρα,
ζει κ΄ η στάλα
ακόμα το νερό,
αφού στάζει
έτσι τώρα
μέσ΄ στη φαρφου-
Ρένια γλάστρα...

Απόψε, ωιμέ!
Απόψε εμέ,
Απόψε κάψε με καϋμέ,
Απόψε κόψε,
ό,τι η Κλωθώ
Μούκλωθε, θάνατε, ναρθώ...
Τι στο βυθό
του πόνου, της ψυχής,
Ο αθός σπαράζει,
Τι βλέπω εσέ,
Πνιμένον κόσμε μου χρυσέ,
Μέσα στο βρόχι της βροχής
Και στο χαλάζι...

Ahogy a súlyos cseppek
elszórva esnek,
a pászmák széles
robaja,
akár a néma sírás szava!
visszhangjuk fájva rebben
bent a borús szivekben!
ahogy a vonó tört hangja felett
lüktet a régi seb,
ahogy a sok szegény
a várás küszöbén
kétségbeesve áll ...
De nézd csak,
égre száll
a márciusi napmadár,
alatta tüskés, meredő
csillagfelhőként, jégeső.

De félre, gondok! él
az esőben is friss erő,
mert bárha víz,
a zivatar         
után ím           
az úr,  
míg cseppre csepp     
a porcelán      
virágcserépbe hull...

De nem,         
ma este jaj nekem!     
Ma láncra fogja életem          
mindaz, mi zúg, mi eltűnik,   
vonaglik, megtörik,   
kínom testvére valahány;      
ma a nap is titokban jő,         
a tündöklő fehér elem           
fény nélkül úgy fuldoklik itt,
akár az én elvesztett lelkem, 
esők hálójába esetten!           
S mögötte csak a jég 
dermeszti keblem belsejét...