Csak azért dalolok, mert te szerettél,
míg évek teltek-múltak.
Felragyoghat a nap, és üzenhet a nyár,
eső eshet, hó hullhat,
csak azért dalolok, mert te szerettél.
Csak azért, mert a két karodba zártál,
és szájon csókoltál egy éjjel,
azért vagyok szép, mint nyíló liliomszál,
s a borzongást szívemben most is érzem,
csak azért, mert a két karodba zártál.
Csak azért, mert a szemed engem nézett,
s egész lelked adtad egy pillantásban,
csak azért csillogtam oly büszkén létemnek
ékes koronájával,
csak azért, mert a szemed engem nézett.
Mert minden léptem gyöngéden kísérted,
azért láttam szemedben
karcsú árnyékomat, mint álmot, mely kacag,
mely fáj, mely tovalebben,
mert minden léptem gyöngéden kísérted,
mert, mintha hívtál volna, úgy követted,
karod felém kitárva,
és szemedben kigyúlt a tiszta szerelem
vakító fényű lángja,
mert, mintha hívtál volna, úgy követted,
mert gyönyörűség volt, hogy neked tetszik,
ezért maradt meg szépnek minden léptem.
Éreztem, bárhová megyek, ott vagy velem,
valahol ott jössz mögöttem szerényen,
mert gyönyörűség volt, hogy neked tetszik.
Csak azért születtem, mert te szerettél.
Úgy éltem a világon,
hogy a sivár mitbánomén világ előtt
nincs okom semmit bánnom.
Csak azért születtem, mert te szerettél.
Csak a te szerelmed kiváltságáért
kellett a hajnal rózsáját viselnem.
Hogy egy pillanatra fényt hintsek utadra,
csillagragyogás lobbant fel szememben,
csak a te szerelmed kiváltságáért.
Csak azért, mert olyan nagyon szerettél,
azért éltem, mint álom
álmaid közt, kedves, ki már megpihentél,
s édes lesz a halálom,
csak azért, mert olyan nagyon szerettél.