Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Szeferisz, Jorgosz: Κίχλη Β´ - Ὁ Ἡδονικὸς Ἐλπήνωρ

Szeferisz, Jorgosz portréja

Κίχλη Β´ - Ὁ Ἡδονικὸς Ἐλπήνωρ (Görög)

Τὸν εἶδα χτὲς νὰ σταματᾶ στὴν πόρτα
κoιτῶ ἀπὸ τὸ παράθυρό μου θἄ᾿ταν
ἑφτὰ περίπου μιὰ γυναίκα ἦταν μαζί του.
Εἶχε τὸ φέρσιμο τοῦ Ἐλπήνορα, λίγο πρὶν πέσει
νὰ τσακιστεῖ, κι ὅμως δὲν ἦταν μεθυσμένος.
Μιλοῦσε πολὺ γρήγορα, κι ἐκείνη
κοίταζε ἀφηρημένη πρὸς τοὺς φωνογράφους-
τὸν ἔκοβε καμιὰ φορὰ νὰ πεῖ μία φράση
κι ἔπειτα κοίταζε μ᾿ ἀνυπομονησία
ἐκεῖ ποὺ τηγανίζουν ψάρια- σὰν τὴ γάτα.
Αὐτὸς ψιθύριζε μ᾿ ἕνα ἀποτσίγαρο σβηστὸ στὰ χείλια:

- Ἄκουσε ἀκόμη τοῦτο. Στὸ φεγγάρι
τ᾿ ἀγάλματα λυγίζουν κάποτε σὰν τὸ καλάμι
ἀνάμεσα σὲ ζωντανοὺς καρποὺς — τ᾿ ἀγάλματα-
κι ἡ φλόγα γίνεται δροσερὴ πικροδάφνη,
ἡ φλόγα ποὺ καίει τὸν ἄνθρωπο, θέλω νὰ πῶ.

- Εἶναι τὸ φῶς... ἴσκιοι τῆς νύχτας...

- Ἴσως ἡ νύχτα ποὺ ἄνοιξε, γαλάζιο ρόδι,
σκοτεινὸς κόρφος, καὶ σὲ γέμισε ἄστρα
κόβοντας τὸν καιρό.
                             Κι ὅμως τ᾿ ἀγάλματα
λυγίζουν κάποτε, μοιράζοντας τὸν πόθο
στὰ δυό, σὰν τὸ ροδάκινο κι ἡ φλόγα
γίνεται φίλη μὰ στὰ μέλη κι ἀναφιλητὸ
κι ἔπειτα φύλλο δροσερὸ ποὺ παίρνει ὁ ἄνεμος-
λυγίζουν γίνουνται ἀλαφριὰ μ᾿ ἕνα ἀνθρώπινο βάρος.
Δὲν τὸ ξεχνᾶς.

- Τ᾿ ἀγάλματα εἶναι στὸ μουσεῖο.

-Ὄχι, σὲ κυνηγοῦν, πῶς δὲν τὸ βλέπεις;
θέλω νὰ πῶ μὲ τὰ σπασμένα μέλη τους,
μὲ τὴν ἀλλοτινὴ μορφή τους ποὺ δὲ γνώρισες
κι ὅμως τὴν ξέρεις.
                            Ὅπως ὅταν
στὰ τελευταῖα τῆς νιότης σου ἀγαπήσεις
γυναίκα ποὺ ἔμεινε ὄμορφη, κι ὅλο φοβᾶσαι,
καθὼς τὴν κράτησες γυμνὴ τὸ μεσημέρι,
τὴ μνήμη ποὺ ξυπνᾶ στὴν ἀγκαλιά σου-
φοβᾶσαι τὸ φιλὶ μὴ σὲ προδώσει
σ᾿ ἄλλα κρεβάτια περασμένα τώρα
ποὺ ὡστόσο θὰ μποροῦσαν νὰ στοιχειώσουν
τόσο εὔκολα τόσο εὔκολα καὶ ν᾿ ἀναστήσουν
εἴδωλα στὸν καθρέφτη, σώματα ποὺ ἦταν μία φορὰ-
τὴν ἡδονή τους.
                          Ὅπως ὅταν
γυρίζεις ἀπ᾿ τὰ ξένα καὶ τύχει ν᾿ ἀνοίξεις
παλιὰ κασέλα κλειδωμένη ἀπὸ καιρὸ
καὶ βρεῖς κουρέλια ἀπὸ τὰ ροῦχα ποὺ φοροῦσες
σὲ ὄμορφες ὧρες, σὲ γιορτὲς μὲ φῶτα
πολύχρωμα, καθρεφτισμένα, ποὺ ὅλο χαμηλώνουν
καὶ μένει μόνο τὸ ἄρωμα τῆς ἀπουσίας
μιᾶς νέας μορφῆς.
Ἀλήθεια, τὰ συντρίμμια
δὲν εἶναι ἐκεῖνα- ἐσὺ ῾σαι τὸ ρημάδι-
σὲ κυνηγοῦν μὲ μία παράξενη παρθενιὰ
στὸ σπίτι στὸ γραφεῖο στὶς δεξιώσεις
τῶν μεγιστάνων, στὸν ἀνομολόγητο φόβο τοῦ ὕπνου-
μιλοῦν γιὰ περιστατικὰ ποὺ θὰ ἤθελες νὰ μὴν ὑπάρχουν
ἢ νὰ γινόντουσαν χρόνια μετὰ τὸ θάνατό σου,
κι αὐτὸ εἶναι δύσκολο γιατί...

-Τ᾿ ἀγάλματα εἶναι στὸ μουσεῖο.
Καληνύχτα.

-... γιατὶ τ᾿ ἀγάλματα δὲν εἶναι πιὰ συντρίμμια,
εἴμαστε ἐμεῖς. Τ᾿ ἀγάλματα λυγίζουν ἀλαφριὰ …
καλήνύχτα.

Ἐδῶ χωρίστηκαν. Αὐτὸς ἐπῆρε
τὴν ἀνηφόρα ποὺ τραβάει κατὰ τὴν Ἄρκτο
κι αὐτὴ προχώρεσε πρὸς τὸ πολύφωτο ἀκρογιάλι
ὅπου τὸ κύμα πνίγεται στὴ βοὴ τοῦ ραδιοφώνου:
Τὸ ραδιόφωνο

«Πανιὰ στὸ φύσημα τοῦ ἀγέρα
ὁ νοῦς δὲν κράτησε ἄλλο ἀπὸ τὴ μέρα.
Ἄρωμα πεύκου καὶ σιγὴ
εὔκολα θ᾿ ἁπαλύνουν τὴν πληγὴ
ποὺ ἔκαμαν φεύγοντας ὁ ναύτης
ἡ σουσουράδα ὁ κοκωβιὸς κι ὁ μυγοχάφτης.
Γυναίκα ποὺ ἔμεινες χωρὶς ἁφή,
ἄκουσε τῶν ἀνέμων τὴν ταφή.

«Ἄδειασε τὸ χρυσὸ βαρέλι
ὁ γήλιος ἔγινε κουρέλι
σὲ μιᾶς μεσόκοπης λαιμὸ
ποὺ βήχει καὶ δὲν ἔχει τελειωμό-
τὸ καλοκαίρι ποὺ ταξίδεψε τὴ θλίβει
μὲ τὰ μαλάματα στοὺς ὤμους καὶ στὴν ἥβη.
Γυναίκα ποὺ ἔχασε τὸ φῶς,
ἄκουσε, τραγουδᾶ ὁ τυφλός.»

«Σκοτείνιασε- κλεῖσε τὰ τζάμια-
κάνε σουραύλια μὲ τὰ χτεσινὰ καλάμια,
καὶ μὴν ἀνοίγεις ὅσο κι ἂν χτυποῦν-
φωνάζουν μὰ δὲν ἔχουν τί νὰ ποῦν.
Πάρε κυκλάμινα, πευκοβελόνες,
κρίνα ἀπ᾿ τὴν ἄμμο, κι ἀπ᾿ τὴ θάλασσα ἀνεμῶνες
γυναίκα ποὺ ἔχασες τὸ νοῦ,
ἄκου, περνᾶ τὸ ξόδι τοῦ νεροῦ...»

«Ἀθῆναι. Ἀνελίσσονται ραγδαίως
τὰ γεγονότα ποὺ ἤκουσε μὲ δέος
ἡ κοινὴ γνώμη. Ὁ κύριος ὑπουργὸς
ἐδήλωσεν, Δὲν μένει πλέον καιρός...»
«... πάρε κυκλάμινα... πεῦκο βελόνες...
κρίνα ἀπ᾿ τὴν ἄμμο... πεῦκο βελόνες...
γυναίκα. .»
«... ὑπερτερεῖ συντριπτικῶς.
Ὁ πόλεμος...»

ΨΥΧΑΜΟΙΒΟΣ



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://users.uoa.gr

Fenyőrigó II – Az érzéki Elpénór (Magyar)

Láttam tegnap az ablakon át, amint
az ajtóban megállt - hét óra körül
járt az idő s egy asszony volt vele.
Ilyen lehetett Elpénór, épp mielőtt leesett,
s kitörte nyakát. Emez nem volt berúgva.
Szaporán beszélt, de a nő szórakozottan
a gramofon felé nézegetett.
Megszólalt néha, hogy mondjon valamit,
aztán megint a tűzhelyre figyelt türelmetlenül,
mint egy macska, oda, hol sült a hal.
A férfi suttogott, ajkán kialudt a cigarettavég:

- Hallgass csak ide. A holdban
hajlonganak néha a szobrok, mint a nád,
a víz élő gyümölcsei közt - a szobrok.
Es akkor virág bomlik ki a lángból, friss oleánder
a lángból, mely embert hamvaszt el, akarom
mondani.

- „Ez csak a fény ... az éjszaka árnyai ..."

- Lehet, hogy az éj, mely kinyílt, kék gránátalma,
sötét mell s csillagokat zúdított rád,
elvágta az időt.
                        És mégis a szobrok
hajlonganak néha, s aztán kettészelik a vágyat,
mint őszibarackot: és csókká
izzik a láng a tagokon és lihegéssé
s aztán friss falevél, mint a szél, elsöpör innen:
hajlonganak: könnyűekké válnak, emberi súllyal.
Ezt nem lehet elfelejteni többé.

- Múzeumban vannak a szobrok.

- Nem, rád vadásznak - nem látod?
egykori arcukkal,
mit te most nem ismersz
de tudod mégis.
                        Mint amikor
késő ifjúkorodban szeretsz
egy nőt, aki szép még, s félsz szakadatlan
valahányszor öleled délben meztelenül,
félsz az emléktől, mely ölelésedben felébred:
félsz, hogy csókod árulkodva
a többi feledésbe merült ágyat felidézi,
melyek mint árnyak tűnhetnek eléd,
olyan könnyen, olyan könnyen feltámaszthatnak újra
képek a tükörben - testek, melyek valaha voltak:
félsz gyönyörüktől.
                           Mint amikor
hazatérsz idegenből s véletlenül felnyitod
egy rég elfelejtett öreg láda fedelét:
s ott látod rongyokban a ruhákat, melyeket rég
hordtál az öröm óráiban, ünnepeken,
mik fulladoztak a fénytől, a visszavert
sugaraktól, mik rég kialudtak
és már csak egy fiatal arc
hiányának illata száll. Csakugyan nem azok
vannak széttörve, te magad vagy a roncs:
téged üldöznek különös szűzességgel
otthon, az irodában és a nagyok
fogadásain, az álom be nem vallott szorongásaiban:
a megtörténtekről beszélnek ők, s azt kívánod, bárcsak
soha meg ne történtek volna ezek, vagy csak
holtod után s nehéz dolog ez, mert...

- „Múzeumban vannak a szobrok.
Jó éjszakát.

- ...mert a szobrok nem roncsalakok,
legfeljebb mi magunk. A szobrok meghajolnak
könnyedén...
Jó éjszakát."

Ezután elváltak. A férfi nekivágott
a meredek hegyi útnak, mely felvisz a Göncölig,
az asszony tűnődve lépkedett a fényben úszó parton,
hol a hullám rádióbőgésbe fullad
a  rádió hangja:

„A szélben vitorlák dagadnak,
Eszedbe vésd, tartsd meg magadnak.
Fenyőillat és nyugalom
enyhítik a sebet, tudom,
mit a matróz hagyott itt, és odébbállt,
mert rá barázdabillegető, tőkehal és seregély várt.
Asszony, kit már senki sem szeret,
hallgasd: temetik a szelet.

Üregesen kong az aranyhordó, -
a nap rongyokban, színe bordó
egy nő nyakában, aki szép még,
köhög, és el van veszve végképp:
tűnődve gondol letűnt nyarára,
mely aranyat hint ágyékra, vállra.
Asszony, ki fényt már sehol se lát,
vak koldus dalol - hallgasd dalát.

Sötétedik. A zsalut csukd be hát,
a tegnapi nádból faragj furulyát,
ajtót ne nyiss, kopogjon bárki:
szólni úgysem tud, csak kiabálni.
Tépj cikláment, s lelsz tűlevelet, kínt,
homoki liliomot és tengeri kökörcsint:
Asszony, kit elhagyott az ész,
temetnek, nézd, meghalt a víz ...

- Athén. A helyzet rohamosan romlik,
nyugtalanító hírekkel már torkig
a közvélemény. A miniszter úr
nyilatkozik: Az idő sürget, Józanul...
Tépj cikláment... tűlevelet ...
homoki liliomot... tűlevelet ...
asszony...
...áradat ez: nem áll meg élő.
A háború... "

LÉLEKCSERÉLŐ.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. G.

minimap