Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Szeferisz, Jorgosz: Sztratisz, a tengerész* leír egy embert (Ὁ κ. Στρατὴς Θαλασσινὸς περιγράφει ἕναν ἄνθρωπο Magyar nyelven)

Szeferisz, Jorgosz portréja
Képes Géza portréja

Vissza a fordító lapjára

Ὁ κ. Στρατὴς Θαλασσινὸς περιγράφει ἕναν ἄνθρωπο (Görög)

1.
Μα τι έχει αυτός ο άνθρωπος;
Όλο το απόγεμα (χτες προχτές και σήμερα) κάθεται με τα μάτια καρφωμένα σε μια φλόγα
σκόνταψε πάνω μου το βράδυ καθώς κατέβαινε τη σκάλα
μου είπε:
«Το κορμί πεθαίνει το νερό θολώνει η ψυχή διστάζει
κι ο αγέρας ξεχνάει όλο ξεχνάει
μα η φλόγα δεν αλλάζει».
Μου είπε ακόμη:
«Ξέρετε αγαπώ μια γυναίκα που έφυγε ίσως στον κάτω κόσμο· δεν είναι γι αυτό που φαίνομαι τόσο ερημωμένος
προσπαθώ να κρατηθώ από μια φλόγα
γιατί δεν αλλάζει».
Ύστερα μου διηγήθηκε την ιστορία του.

2. ΠΑΙΔΙ
Όταν άρχισα να μεγαλώνω με βασάνιζαν τα δέντρα
γιατί χαμογελάτε; πήγε ο νους σας στην άνοιξη που είναι σκληρή για τα μικρά παιδιά;
μ’άρεσαν πολύ τα πράσινα φύλλα
νομίζω πως έμαθα λίγα γράμματα γιατί το στουπόχαρτο πάνω στο θρανίο μου ήταν κι εκείνο πράσινο
με βασάνιζαν οι ρίζες των δέντρων όταν μέσα στη ζεστασιά του χειμώνα ερχόντανε να τυλιχτούν γύρω στο κορμί μου
δεν έβλεπα άλλα όνειρα σαν ήμουν παιδί·
έτσι γνώρισα το κορμί μου.

3. ΕΦΗΒΟΣ
Το καλοκαίρι στα δεκαέξι μου χρόνια τραγούδησε μια ξένη φωνή μέσα στ’αυτιά μου
ήταν θυμούμαι στην ακροθαλασσιά, ανάμεσα τα κόκκινα δίχτυα και μια βάρκα ξεχασμένη στην άμμο, σκελετός
δοκίμασα να την πλησιάσω τη φωνή εκείνη βάζοντας την ακοή μου πάνω στην άμμο
η φωνή χάθηκε
μα ένα πεφταστέρι
σα να ‘βλεπα για πρώτη φορά ένα πεφταστέρι
και στα χείλια η αρμύρα του κυμάτου.
Τη νύχτα εκείνη δεν ήρθαν πια οι ρίζες των δέντρων.
Την άλλη μέρα ένα ταξίδι ανοίχτηκε μέσα στο νου μου κι έκλεισε πάλι σα ζωγραφισμένο βιβλίο·
συλλογίστηκα να πηγαίνω κάθε βράδυ στ’ακρογιάλι
να μάθω πρώτα τ’ακρογιάλι κι έπειτα να πάρω το πέλαγο·
την τρίτη μέρα αγάπησα μια κοπέλα πάνω σε μια κορφή
είχε ένα άσπρο σπιτάκι σα ρημοκλήσι
μια γριά μάνα στο παραθύρι με σκυμμένα γυαλιά πάνω σε βελόνες, πάντα σιωπηλή
μια γλάστρα βασιλικό μια γλάστρα γαρούφαλα
την έλεγαν νομίζω Βάσω Φρόσω ή Μπίλιω·
έτσι ξέχασα τη θάλασσα.
Μια Δευτέρα του Οχτώβρη
βρήκα μια σπασμένη στάμνα μπροστά στο άσπρο σπιτάκι
η Βάσω (για συντομία) φάνηκε μ’ένα μαύρο φουστάνι αχτένιστα μαλλιά και κόκκινα μάτια
όταν τη ρώτησα:
«Πέθανε, ο γιατρός λέει πέθανε γιατί δε σφάξαμε το μαύρο κόκορα στα θεμέλια… που να βρεθεί μαύρος κόκορας εδώ-πέρα.. μονάχα άσπρα κοπάδια… και τα πουλιά τα πουλούν μαδημένα στην αγορά».
Δε φανταζόμουνα έτσι τη θλίψη και το θάνατο
έφυγα και ξαναγύρισα στη θάλασσα.
Τη νύχτα πάνω στην κουβέρτα του «Αι-Νικόλα» ονειρεύτηκα μια παμπάλαιη ελιά να δακρύζει.

4. ΠΑΛΙΚΑΡΙ
Ταξίδεψα ένα χρόνο με τον Καπετάν Δυσσέα
ήμουν καλά
στην καλοκαιριά βολευόμουνα στην πλώρη πλάι στη γοργόνα
τραγουδούσα τα κόκκινα χείλια της κοιτάζοντας τα χελιδονόψαρα
στη φουρτούνα τρύπωνα σε μια γωνιά στ’αμπάρι μαζί με το καραβόσκυλο που με ζέσταινε.
Σα βγήκε ο χρόνος είδα ένα πρωί μιναρέδες
ο ναύκληρος μου είπε:
«Είναι η Αγια-Σοφιά, θα σε πάω το βράδυ στις γυναίκες».
Έτσι γνώρισα τις γυναίκες που φορούν μονάχα κάλτσες
εκείνες που διαλέγουμε, μάλιστα.
Ήταν ένας περίεργος τόπος
ένα περιβόλι με δυό καρυδιές μια δράνα ένα πηγάδι
τριγύρω ο τοίχος με σπασμένα γυαλιά στην άκρη
ένα αυλάκι τραγουδούσε «Εις το ρεύμα της ζωής μου».
Τότες είδα για πρώτη μου φορά μια καρδιά τρυπημένη με την γνωστή σαΐτα
ζωγραφισμένη στον τοίχο με κάρβουνο.
Είδα τα φύλλα της κληματαριάς κίτρινα
πεσμένα χάμω
κολλημένα στις πλάκες στη φτωχή λάσπη
κι έκανα ένα βήμα να πάω πίσω στο καράβι
Τότες ο ναύκληρος μ’άρπαξε από το γιακά και με πέταξε μέσα στο πηγάδι·
το ζεστό νερό και τόση ζωή τριγύρω στο δέρμα…
Έπειτα το κορίτσι μου είπε παίζοντας απρόσεχτα με το δεξί του στήθος:
«Είμαι από τη Ρόδο, με αρρεβώνιασαν 13 χρονώ για 100 παράδες».
Και τ’αυλάκι τραγουδούσε «Εις το ρεύμα της ζωής μου».
Θυμήθηκα τη σπασμένη στάμνα μέσα στο δροσερό απομεσήμερο και συλλογίστηκα·
«Θα πεθάνει κι αυτή, πως θα πεθάνει;»
Της είπα μονάχα
«Πρόσεξε θα το χαλάσεις είναι η ζωή σου».
Το βράδυ στο καράβι δε βάσταξα να σιμώσω τη γοργόνα, τη ντρεπόμουνα.

5. ΑΝΔΡΑΣ
Από τότες είδα πολλά καινούρια τοπία· πράσινους κάμπους που σμίγουν το χώμα με τον ουρανό, τον άνθρωπο με το σπόρο, μέσα σε μιαν ακαταμάχητη υγρασία· πλατάνια και έλατα· λίμνες με τσαλακωμένες οπτασίες και κύκνους αθάνατους γιατί έχασαν τη φωνή τους—σκηνικά που ξετύλιγε ο θεληματικός σύντροφος μου, ο πλανόδιος εκείνος θεατρίνος, καθώς έπαιζε το μακρύ βούκινο που του είχε ρημάξει τα χείλια, και γκρέμιζε με μια στριγκιά φωνή, ό,τι πρόφταινα να χτίσω, σαν τη σάλπιγγα στην Ιεριχώ. Είδα και μια παλιά εικόνα σε κάποια χαμηλοτάβανη αίθουσα· τη θαύμαζε πολύς λαός. Παράσταινε την ανάσταση του Λαζάρου. Δε θυμάμαι ούτε το Χριστό ούτε το Λάζαρο. Μόνο, σε μια γωνιά, την αηδία ζωγραφισμένη σ’ένα πρόσωπο που κοίταζε το θαύμα σα να το μύριζε. Αγωνιζότανε να προστατέψει την ανάσα του μ’ένα πελώριο πανί που του κρεμότανε από το κεφάλι. Αυτός ο κύριος της «Αναγέννησης» μ’έμαθε να μην περιμένω πολλά πράματα από τη δευτέρα παρουσία…

Μας έλεγαν θα νικήσετε όταν υποταχτείτε.
Υποταχτήκαμε και βρήκαμε τη στάχτη.
Μας έλεγαν θα νικήσετε όταν αγαπήσετε.
Αγαπήσαμε και βρήκαμε τη στάχτη.
Μας έλεγαν θα νικήσετε όταν εγκαταλείψετε τη ζωή σας.
Εγκαταλείψαμε τη ζωή μας και βρήκαμε τη στάχτη…

Βρήκαμε τη στάχτη. Μένει να ξανάβρουμε τη ζωή μας, τώρα που δεν έχουμε πια τίποτα. Φαντάζομαι, εκείνος που θα ξανάβρει τη ζωή, έξω από τόσα χαρτιά , τόσα συναισθήματα, τόσες διαμάχες και τόσες διδασκαλίες, θα είναι κάποιος σαν εμάς, μόνο λιγάκι πιο σκληρός στη μνήμη. Εμείς, δεν μπορεί, θυμόμαστε ακόμη τι δώσαμε. Εκείνος θα θυμάται μονάχα τι κέρδισε από την κάθε του προσφορά. Τι μπορεί να θυμάται μια φλόγα; Α θυμηθεί λίγο λιγότερο απ’ό,τι χρειάζεται, σβήνει· α θυμηθεί λίγο περισσότερο απ’ό,τι χρειάζεται, σβήνει. Να μπορούσε να μας διδάξει, όσο ανάβει, να θυμόμαστε σωστά. Εγώ τέλειωσα· να γινότανε τουλάχιστο να αρχίσει κάποιος άλλος από κει που τελείωσα εγώ. Είναι ώρες που έχω την εντύπωση πως έφτασα στο τέρμα, πως όλα είναι στη θέση τους, έτοιμα να τραγουδήσουν συνταιριασμένα. Η μηχανή στο σημείο να ξεκινήσει. Μπορώ μάλιστα να τη φανταστώ σε κίνηση, ζωντανή, σαν κάτι ανυποψίαστα καινούργιο. Αλλά υπάρχει κάτι ακόμα· ένα απειροελάχιστο εμπόδιο, ένα σπυρί της άμμου, που μικραίνει, μικραίνει χωρίς να είναι δυνατό να εκμηδενιστεί. Δεν ξέρω τι πρέπει να πω ή τι πρέπει να κάνω. Το εμπόδιο αυτό μου παρουσιάζεται κάποτε σαν ένας κόμπος δάκρυ χωμένος σε κάποια κλείδωση της ορχήστρας που θα την κρατά βουβή ώσπου να διαλυθεί. Κι έχω το ασήκωτο συναίσθημα πως ολόκληρη η ζωή που μου απομένει δε θα ‘ναι αρκετή για να καταλύσει αυτή τη στάλα μέσα στην ψυχή μου. Και με καταδιώκει η σκέψη πως αν μ’έκαιγαν ζωντανό αυτή η επίμονη στιγμή θα παραδινότανε τελευταία.
Ποιος θα μας βοηθούσε; Κάποτε όταν ήμουν ακόμη στα καράβια, ένα μεσημέρι τον Ιούλιο, βρέθηκα μόνος σε κάποιο νησί, σακάτης μέσα στον ήλιο. Ένα καλό μελτέμι μου έφερνε στοργικούς στοχασμούς, όταν ήρθαν και κάθισαν λίγο παραπέρα μια νέα γυναίκα με διάφανο φουστάνι, που άφηνε να ζωγραφίζεται το κορμί της, λιγνό και θεληματικό σα ζαρκαδιού, κι ένας σιωπηλός άντρας που, μια οργιά μακριά της, την κοίταζε στα μάτια. Μιλούσαν μια γλώσσα που δεν καταλάβαινα. Τον εφώναξε Τζιμ. Τα λόγια του όμως δεν είχαν κανένα βάρος και οι ματιές τους σωφιλιασμένες και ακίνητες άφηναν τα μάτια τους τυφλά. Τους συλλογίζομαι πάντα γιατί είναι οι μόνοι άνθρωποι, που είδα στη ζωή μου να μην έχουν το αρπαχτικό ή το κυνηγημένο ύφος που γνώρισα σ’όλους τους άλλους. Το ύφος εκείνο που τους κάνει ν’ανήκουν στο κοπάδι των λύκων ή στο κοπάδί των αρνιών. Τους συναπάντησα πάλι την ίδια μέρα σ’ένα από τα νησιώτικα κλησάκια που βρίσκει κανείς όπως παραπατά και τα χάνει μόλις βγει. Κρατούσαν πάντα την ίδια απόσταση κι έπειτα πλησίασαν και φιληθήκανε. Η γυναίκα έγινε μια θαμπή εικόνα και χάθηκε, μικρή καθώς ήταν. Ρωτιόμουν αν ήξεραν πως είχαν βγει από τα δίχτυα του κόσμου…
Είναι καιρός να πηγαίνω. Ξέρω ένα πεύκο που σκύβει κοντά σε μια θάλασσα. Το μεσημέρι, χαρίζει στο κουρασμένο κορμί έναν ίσκιο μετρημένο σαν τη ζωή μας, και το βράδυ, ο αγέρας περνώντας μέσα από τα βελόνια του, πιάνει ένα περίεργο τραγούδι, σαν ψυχές που κατάργησαν το θάνατο, τη στιγμή που ξαναρχίζουν να γίνουνται δέρμα και χείλια. Κάποτε ξενύχτησα κάτω από αυτό το δέντρο. Την αυγή ήμουνα καινούργιος σα να με είχαν κόψει την ώρα εκείνη από το λατομείο.
Α! να ζήσει κανείς τουλάχιστο έτσι, αδιάφορο.

 

Λονδίνο, 5 Ιουνίου 1932



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://contramee.wordpress.com

Sztratisz, a tengerész* leír egy embert (Magyar)

1.
De mi ütött ebbe az emberbe?
Egész délután (tegnap tegnapelőtt és ma) csak ül: nézi a lángot
este belém ütközött mikor jött a lépcsőn lefelé ezt mondva nekem:
„A test meghal a víz megzavarodik a lélek tétováz
és a szél felejt felejt szakadatlan
de a láng nem változik."
Ezt mondta még:
„Nézze én egy asszonyt szeretek aki talán elment
a másvilágra; nem azért látszom ilyen elhagyatottnak
igyekszem megfogózni a lángba
mert az nem változik."
Aztán elmondta életét.

2. Gyermek
Mikor elkezdtem növekedni a fák fájdalmat okoztak
mért mosolyog? arra gondol talán hogy a tavasz milyen kegyetlen a kisgyerekekhez?
nagyon szerettem a lombot a zöldet
azt hiszem csak azért tanultam valamicskét mert az itatós is zöld volt a padom tetején.
Sokat gyötörtek a fák gyökerei odajöttek hozzám s a tél melegében testem köré tekeredtek
nem láttam más álmokat mikor gyerek voltam:
így ismertem meg a testemet.

3. Ifjú
Egy nyáron - tizenhat éves koromban különös hang csendült a fülembe
emlékszem a tengerparton történt piros hálók között egy bárka
közelében mely ott hevert a homokra vetődve csontváz
hogy közelebb férkőzzem a hanghoz fülem odatapasztottam a parti fövenyhez
a hang eltűnt
de egy hullócsillag –
mintha akkor láttam volna először hullócsillagot
számat a hullám sós íze marta.
Ez éjszaka a fák gyökerei nem jöttek oda hozzám és ezután sem.
Másnap utazás nyílt ki bennem - kinyílt s bezárult mint egy képeskönyv:
minden este az járt az eszemben hogy lemenjek a partra
meg akartam tanulni a partot előbb azután meg a tengert:
harmadnap egy fiatal lányt szerettem a dombon
kis fehér háza volt mint egy hegyi kápolna
öreg édesanyja az ablaknál szemüvegével kötése fölé
hajolva mindig hallgatagon
egy cserép bazsalikom egy cserép szegfű
a neve azt hiszem Vaszo Froszo vagy Bilio:
így felejtettem el a tengert.
Egy októberi hétfőn törött korsót találtam a fehér házikó előtt
Vaszo (nevezzük így röviden) talpig feketében haja zilált szeme vörösre sírva
mikor kérdeztem:
„Meghalt - az orvos azt mondta azért halt meg mert nem vágtunk le fekete kakast a ház alapkövébe... honnan vegyen itt az ember fekete kakast?... csupa fehér nyáj... s a szárnyasokat megkopasztva eladjuk a piacon."
Nem így képzeltem el a szomorúságot és a halált.
Már menekültem: kerestem újra a tengert.
Éjjel Szent Miklós hídján elaludtam azt álmodtam hogy egy nagyon öreg olajfa könnyezik.

4. Fiatalember
Egy éven át Odüsszeusz kapitánnyal utaztam
boldog voltam
Szép nyári napokon jó helyekre akadtam a hajó
orrában a Gorgó közelében
az ő piros ajkát daloltam míg néztem a repülőhalakat,
viharban a hajófenék zugába húzódtam hol a hajó kutyája melegített.
Mikor letelt az év egy reggel mecset-tornyokat láttam
így szólt hozzám a hajóskapitány:
„Ez itt az Aja Szofia. Ma este elviszlek a lányokhoz."
Így ismertem meg a nőket, akik harisnyán kívül mást nem viseltek
a nőket akik közül választhat az ember, az ám.
Különös volt ez a hely:
udvar két diófa lugas kút
és a fal körös-körül: tetején tört üvegcserepek
vidám hang dalolt: „Ha majd életem fonalát"
Akkor láttam először az ismert nyíllal átlőtt szívet szénnel rajzolva a falra.
Láttam a lugas sárgult leveleit
a földre lehullva
a kövezetre tapadva a ronda mocsokba.
Megrándultam vissza akartam futni a hajóra
de a hajó ura galléron ragadott s a kútba vetett:
meleg víz s annyi élet körös-körül a bőrömön...
Aztán a lány beszélni kezdett jobb mellét csipkedve szórakozottan:
„Rodoszi vagyok, tizenhárom éves koromban száz leftáért eljegyeztek."
Dalolt a vidám hang: „Ha majd életem fonalát."
Eszembe jutott a törött korsó s a friss délután és azt gondoltam:
„Ő is meghal egyszer - hogy fog vajon meghalni?"
Neki csak ennyit mondtam:
„Vigyázz, ne tedd tönkre a melled hisz ebből élsz tudod"
Este a hajón nem mertem a Gorgóhoz közeledni, szégyelltem magamat.

5. Férfi
Sok ismeretlen tájat láttam azóta: zöld mezőket hol földet eget és embert és vetést megbonthatatlan egységbe fog össze az életnedvek állandó áradása; láttam platánokat s fenyőket; sebzett káprázatok vetítettek elém tavakat és hattyúkat melyek haláltalanok mert hangukat elveszítették: e díszleteket önszántából mellém szegődött útitársam - egy vándorkomédiás - mozgatta előttem. Elferdült szájjal fújt egy hosszú trombitát melynek fülhasító recsegése mint a jerikói harsona mindent halomba döntött amit felépítettem. Láttam egy régi festményt is melyet sok nép csodált egy alacsony mennyezetű teremben. Lázár feltámadását ábrázolta a kép. Nem emlékszem már sem Krisztusra sem Lázárra, csak a festmény sarkában egy figurára, kinek arcán az undor fintora rángott át míg nézte a csodát: mintha szagolná is ami orra előtt történik. Fejére boruló nagy vászondarab csücskét gyürkölte a szája elé. Ez a reneszánsz úr előkészített rá, hogy ne várjak túl sokat a feltámadástól...

Azt mondták nekünk: ha ki tűr alázatosan az győzni fog
Tűrtünk alázatosan s csak por és hamu várt ránk.
Azt mondták nekünk: ha ki másokat szeret az győzni fog
Szerettük az embereket s csak por és hamu várt ránk.
Azt mondták nekünk: ha ki elhagyja életét az győzni fog
Elhagytuk életünket s csak por és hamu várt ránk...

Por és hamu várt ránk. Most csak az a dolgunk hogy ismét megtaláljuk életünket mikor már semmink sem maradt. Úgy képzelem hogy aki ismét megtalálja az életet, annyi papír, annyi érzés, annyi küzdelem és tanítás ellenére, az már lesz valaki mint mi is itt, kissé élesebb emlékezettel. Mindez nehezünkre esik hisz emlékszünk még rá: miket adtunk. Az ember csak arra tud emlékezni: mit kap viszonzásul minden egyes adománya után. De mire emlékezhetik egy láng? Ha csak valamivel kevésbé emlékszik mint kellene: kialszik. Bárcsak meg tudna bennünket tanítani ez a láng, míg arcunkat beragyogva lobog, hogy tisztán emlékezzünk vissza mindenre. Én már befejeztem. Ha legalább folytathatná valaki más ott ahol én befejeztem. Vannak pillanatok mikor úgy érzem hogy elértem a célt - hogy minden a helyén, készen arra, hogy a nagy kórusban dalra zendítsen. A gép egy pillanattal megindulása előtt. Még azt is el tudom képzelni: mennyire él majd ha megindul, újdonatúj szerkezetével. De parányi akadály gátolja még a szerkezetet: egy porszem mely folyton kisebbre kopik de teljesen megsemmisülni sosem bír. Nem tudom: mit kell mondanom sem hogy mit kell tennem. Ez az akadály sokszor olybá tűnik előttem mint mikor könny-mag akad bele a zenekar fogaskerekébe s amíg ez szét nem oldódik, a zenekar néma marad. És az a tűrhetetlen érzés fog el hogy még hátralevő egész életem nem elég ahhoz hogy lelkem megszabaduljon ettől a csepptől. És gyötrő gondolat üldöz: ha elevenen égetnének el, ez a makacs pillanat lenne az utolsó, melyben megadnám magamat sorsomnak.
Ki tudott volna rajtunk segíteni? Egyszer - még tengeren utazgattam akkor - egy júliusi délben egyedül találtam magam egy szigeten, eltikkadva a naptól. A langyos tengeri szél gyöngéd gondolatokat sugallt s akkor egy fiatal nő bukkant elő, leült tőlem kissé távolabb, könnyű ruhában melyen át kirajzolódott teste, karcsú és kemény, mint az őzé. Hallgatag férfi telepedett mellé, egy ölnyi távolságra tőle és szótlanul nézett a szemébe. Olyan nyelvet beszéltek, melyet én nem értettem. A nő Dzsimnek szólította a férfit. De beszédük súlytalan volt - tekintetük zavart és mozdulatlan mint a vakoké. Mindig rájuk gondolok azóta mert egész életem alakjai közül ők az egyedüli teremtmények akiknek tekintetéből nem csapott ki a ragadozás vágya vagy az üldöztetés félelme. Ez a kétféle tekintet sorolja bele az élőlényeket vagy a farkasok falkájába vagy a bárányok nyájába. Ugyanaznap viszontláttam őket, egyikében azoknak a kis szigeti kápolnáknak melyeket elveszítünk mihelyt kiléptünk belőlük. Még mindig ugyanabban a távolságban voltak, aztán közelebb léptek egymáshoz, összeölelkeztek. A nő bizonytalan képpé finomult és elmosódott, olyan törékeny alak volt... Tudták-e vajon hogy a világ hálójából kiszabadultak?
Ideje hogy búcsúzzam. Ismertem egy fenyőt, mely a tenger fölé hajolt. Délben árnyékot ad a fáradt testnek, vékonyat és szűköset mint amilyen az életünk. Este pedig tűlevelein különös dalra zendít a szél mint a lelkek akik eltörölték a halált hogy bőr és ajkak alakjába öltözzenek újra. Egyszer egész éjjelen át virrasztottam ez alatt a fa alatt. Hajnalban teljesen újjászülettem, mintha akkor faragtak volna ki egy kőtömbből hogy életre keljek.
Csak legalább lehetne így élnünk! Mindegy.

 

*Sztratisz, a tengerész – többször felbukkan Szeferisz verseiben, s M. Paszkalisszal együtt voltaképpen a költő énjei (personae).



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. G.

minimap