Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Varnalisz, Kosztasz: Krisztus anyja (Ἡ Μάνα τοῦ Χριστοῦ Magyar nyelven)

Varnalisz, Kosztasz portréja
Szabó Kálmán portréja

Vissza a fordító lapjára

Ἡ Μάνα τοῦ Χριστοῦ (Görög)

Πῶς οἱ δρόμοι εὐωδᾶνε μὲ βάγια στρωμένοι,
ἡλιοπάτητοι δρόμοι καὶ γύρω μπαξέδες!
Ἡ χαρὰ τῆς γιορτῆς ὅλο πιότερο ἀξαίνει
καὶ μακριάθε βογγάει καὶ μακριάθε ἀνεβαίνει.

Τὴ χαρά σου, Λαοθάλασσα, κῦμα τὸ κῦμα,
τῶν ἀλλῶνε τὰ μίση καιρὸ τήνε θρέφαν
κι᾿ ἂν ἡ μαύρη σου κάκητα δίψαε τὸ κρῖμα,
νὰ ποὺ βρῆκε τὸ θῦμα της, ἄκακο θῦμα!

Ἄ! πὼς εἶχα σὰ μάνα κι᾿ ἐγὼ λαχταρήσει
(ἦταν ὄνειρο κι᾿ ἔμεινεν, ἄχνα καὶ πάει)
σὰν καὶ τ᾿ ἄλλα σου ἀδέρφια νὰ σ᾿ εἶχα γεννήσει
κι᾿ ἀπὸ δόξες ἀλάργα κι᾿ ἀλάργα ἀπὸ μίση!

Ἕνα κόκκινο σπίτι σ᾿ αὐλὴ μὲ πηγάδι…
καὶ μία δράνα γιομάτη τσαμπιὰ κεχριμπάρι…
νοικοκύρης καλὸς νὰ γυρνᾷς κάθε βράδι,
τὸ χρυσό, σιγαλὸ καὶ γλυκὸ σὰν τὸ λάδι.

Κι᾿ ἅμ᾿ ἀνοίγῃς τὴν πόρτα μὲ πριόνια στὸ χέρι,
μὲ τὰ ροῦχα γεμάτα ψιλὸ ροκανίδι,
(ἄσπρα γένια, ἄσπρα χέρια) ἡ συμβία περιστέρι
ν᾿ ἀνασαίνῃ βαθιὰ τ᾿ ὅλο κέδρον ἀγέρι.

Κ᾿ ἀφοῦ λίγο σταθῇς καὶ τὸ σπίτι γεμίσῃ
τὸν καλό σου τὸν ἤσκιο, Πατέρα κι᾿ Ἀφέντη,
ἡ ἀκριβή σου νὰ βγάνῃ νερὸ νὰ σοῦ χύσῃ,
ὁ ἀνυπόμονος δεῖπνος μὲ γέλια ν᾿ ἀρχίσῃ.

Κι᾿ ὁ κατόχρονος θάνατος θἄφτανε μέλι
καὶ πολλὴ φύτρα θ᾿ ἄφηνες τέκνα κι᾿ ἀγγόνια
καθενοῦ καὶ κοπάδι, χωράφια κι᾿ ἀμπέλι,
τ᾿ ἀργαστήρι ἐκεινοῦ, ποὺ τὴν τέχνη σου θέλει.

Κατεβάζω στὰ μάτια τὴ μάβρην ὀμπόλια,
γιὰ νὰ πάψη κι᾿ ὁ νοῦς μὲ τὰ μάτια νὰ βλέπῃ...
Ξεφαντώνουν τ᾿ ἀηδόνια στὰ γύρω περβόλια,
λεϊμονιᾶς σὲ κυκλώνει λεφτὴ μοσκοβόλια.

Φεύγεις πάνου στὴν ἄνοιξη, γιέ μου, καλέ μου,
ἄνοιξή μου γλυκιά, γυρισμὸ ποὺ δὲν ἔχεις.
Ἡ ὀμορφιά σου βασίλεψε κίτρινη, γιέ μου,
δὲ μιλᾷς, δὲν κοιτᾷς, πῶς μαδιέμαι, γλυκέ μου!

Καθὼς κλαίει, σὰν τῆς παίρνουν τὸ τέκνο, ἡ δαμάλα,
ξεφωνίζω καὶ νόημα δὲν ἔχουν τὰ λόγια.
Στύλωσέ μου τὰ δυό σου τὰ μάτια μεγάλα.
Τρέχουν αἷμα τ᾿ ἀστήθια, ποὺ βύζαξες γάλα.

Πῶς ἀδύναμη στάθηκε, τόσο ἡ καρδιά σου
στὰ λαμπρὰ Γεροσύλυμα Καίσαρας νὰ μπῇς!
Ἂν τὰ πλήθη ἀλαλάζανε ξώφρενα (ἀλιά σου!)
δὲν ἤξεραν ἀκόμα οὔτε ποιὸ τ᾿ ὄνομά σου!

Κεῖ στὸ πλάγι δαγκάναν οἱ ὀχτροί σου τὰ χείλη...
Δολερὰ ξεσηκώσανε τ᾿ ἄγνωμα πλήθη
κι᾿ ὅσο ὁ γήλιος νὰ πέσῃ καὶ νἄρθῃ τὸ δείλι,
τὸ σταυρό σου καρφώσαν οἱ ὀχτροί σου κι᾿ οἱ φίλοι.

Μὰ γιατί νὰ σταθῇς νὰ σὲ πιάσουν! Κι᾿ ἀκόμα
σὰ ρωτήσανε: «Ποιὸς ὁ Χριστός;» τί ῾πες «Νά με!»
Ἄχ! δὲν ξέρει τί λέει τὸ πικρό μου τὸ στόμα!
Τριάντα χρόνια, παιδί μου, δὲ σ᾿ ἔμαθ᾿ ἀκόμα!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://users.uoa.gr

Krisztus anyja (Magyar)

Napfény-rótta kövön pálmafák üde ága.
Oly illatos az út, oly ékesek a kertek!
Ünnep öröme zsong, messze hallik a lárma,
egyre messzebb zsibong, szélzúgás veszi szárnyra.

Hullámzó néptenger, más akarat keverte
örömöd árjába, titkon, a gyűlölséget,
s gonosz indulatod csúfos bosszúra lesve,
ártatlan áldozat rút vesztét követelte.

Mennyire kívántam, hogy olyan légy (ki érti
hiú köd-álmait egy nyomorúlt anyának?),
mint a többi fiam, ki éveit úgy éli,
hogy nem kér a hírből, és a harc sem igézi!

Várna, mint jó urát, egy pirostéglás kunyhó,
hűs kút az udvaron, lugas alján borostyán,
amint leszáll az est, s az olajfa aranyló
ága köszöntene, a szeliden elomló.

Fehér volna arcod, s szakállad fehér volna,
ruhád ráncaiból friss fűrészpor szitálna.
Szerszámostul jönnél, és cédrusként susogva
szerelmes hitvesed bújna erős karodba.

Állnál csak, és a ház árnyékoddal betelne,
széles árnyékoddal, ki Miatyánk s Urunk vagy.
Közben hitestársad vizet öntve kezedre,
várva várt vacsorád eléd tenni sietne.

Százéves szemedet édes álomra zárva
szépszámú gyermeked és unokád siratna,
lenne mindnek elég szőleje, földje, nyája,
s műhelyed titkára hű utódod vigyázna...

Lejjebb húzom kendőm, hogy szemem eltakarja.
Minek is ezután a két szememmel látnom?
Csalogány dalától hangos a kertek alja,
távolból orromat citromillat facsarja...

Életed tavaszán hagysz el, méhem gyümölcse,
életem tavasza, s vissza már sose térhetsz.
Halovány szépséged kihunyt, szívem gyümölcse.
Szólj, lásd, hajam tépem, lelkem drága gyümölcse!

Így bődül a tehén, ha borját űzik messze,
én is sikoltozom, s nincs magva már a szónak.
Fordítsd felém fejed, hadd nézzek a szemedbe!
Lásd, csupa vér anyád egykor oly édes keble!

Miért is volt gondod fényes bevonulásra,
jaj, Jeruzsálembe? (Nem voltát sose császár.)
Hiába harsogott a sokaság, „hozsánna!",
azt sem tudta, kinek szegődik a nyomába.

Ott állt ellenséged, dühödt átkot mormolva...
Csellel lázította a mit sem sejtő népet...
S amint leszállt az est a golgotai dombra,
ellenség és barát már kereszted ácsolta.

Miért hagytad magad elfogni? Miért szóltál,           
amint megkérdezték, „Jézus vagy?", így, „Te mondád"?
Jaj, ostoba szavak! Hogy is tudnád, mit mondtál?  
Harminc éve anyád... mégsem tudom, ki voltál.       



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaSz. K.

minimap