Hallgatta az éjnek pára-lebbenését
és elrejtőzött félve a két kezem mögé.
Kinyitom az ajtót, és látom:
a világ csillagként fénylik.
Sohasem virágzott még ilyen éj
sarkától sarkáig az égnek;
sohasem hallatszott ennyire tisztán
a fehér barik gyöngéd bégetése
a mennyek országából az egész föld szinén!
Tetőinket megrázzák újra s újra
a csillagok gyors villanásai.
Feltárom ablakom, és felnyalábolom
a csillagharmatos kalászokat karomba.
Az isten ezerszeres szerelem!
A világ ezerszeres szerelem!
A végtelent, jöjj, nézd meg, Margarita!
Halljuk, amint vonul az égen
- mint tengerentúli partokon felmorranó zene -
kristályos gördülésekkel az újdonatúj nap;
s a dombokra szaladva felkapaszkodunk,
hogy a pávák fényes légkörébe lépjünk!
A keblünk küzdve keres támasztékot
a tündöklő végtelen tengeren;
de lelkünk minden oldalon lélegzik,
s ezer ujjal lépdelünk táncosan!
- A világ egyszerű!
- A világ egyszerű!
Vízoszlop körül forgolódunk körben,
mint falomb körül szálló madarak.
Nyarat illatozik a világűr,
gyöngédséget lehelnek a hegyek.
S mi megyünk dombon át és dombra föl,
s a tengerbe merítjük mosolyunkat.
A világ részeg szoknyáit markolva
az isten lelkiismeretét rázzuk,
felkavarjuk-borítjuk a folyók medreit,
mi, Éva s Ádám bolond gyermekei,
akik az ég mesés tájékai helyett
íme a föld szerelmét választottuk!
- Jöjj, induljunk utunkra, Margarita!
Mind semmiség a föld s az óceán!
Belépünk a mesevilágba!
Amennyit tudsz, markolj a világ fényeiből!
Vannak országok, mikre sohasem hullt eső;
vannak országok, mikben nem sütött a nap,
mint, hogy csak példaként említsem –
Ililama-ország, ahol sosem nőttek virágok.
S a dombtetőkről aztán leügettünk,
megülve fehér lovainkat,
s a hátizsákunkban magunkkalhoztuk
az esőt, a napot.
A a lelkünk megtelt vörösen fénylő
csíráival a sokszínű mindenségnek!
Telített fényű forrás
melynek vizét
tenyerünkben tarthattuk.
A kézbe szorítva
bezárva a tengert hajtsuk a széllel
és nagy hegyek
pőre keblei voltunk mélyet lélegezve
láttuk liliom szirmokkal
leereszkedni az ismeretlent!
Olvadtan csepegett hajunkra
a paradicsomi hó!
A hold apró szilánkjai
szikláról sziklára hullanak alá,
megfestik a tenger vizét...
Ilyen éj nem virágzott még soha
sarkától sarkáig az égnek;
soha nem hallatszottak ennyire tisztán
a fehér barik bégetései
a mennyek országából a teljes föld szinén!
Margarita úszik az égnek áttetsző
sebkötöző pólyáján. Már nincs ezentúl,
nincs Margarita sem völgyben, se dombon!
- Ismeretlen világ, te! Árnyak szent birodalma!
Hol tudna megpihenni a tökéletesség,
ha nem itt, hol folyóitok célhozérnek,
s többé nem zúgnak bő forrásaik,
ha nem itt, ahol az Isten művei
elérik tiszta teljességüket,
csak itt alant, csak itt, utolsó fényes
völgyhajlatában a hallgatásnak!
S most Margarita már pihen és ragyog,
most Margarita a végtelennel egyesült.
Mert eltemettem őt a szerelmeknek
temetőjébe, fehérben, a fasorok alatt,
a csillogó hold kunyhajával szemben.
Lehelete homlokom ostromolja;
s nem tudok írni verssort, mely miként
a lelke, egyszerű és isteni és örök.