Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Quasimodo, Salvatore oldala, Magyar életrajz

Quasimodo, Salvatore portréja
Quasimodo, Salvatore
(Salvatore Quasimodo)
(1901–1968)
1959
 

Életrajz

Salvatore Quasimodo (Modica, 1901. augusztus 20. – Nápoly, 1968. június 14.) olasz költő, műfordító, kritikus. Háború utáni költészetéért 1959-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. 1901. augusztus 20-án született a szicíliai Modicában. Vasúti állomásfőnök fia lévén gyerekkora szüntelen utazásban, költözésben telt. A középiskolát a messinai reálgimnáziumban végezte el, matematika-fizika szakon. A Messinában kötött baráti kapcsolatai később igen meghatározó szerepet játszottak költészetében. Tizennyolc évesen elhagyta Szicíliát és Rómaba költözött, ahol a műszaki egyetem hallgatója lett. Tanulmányait azonban anyagi okok miatt hamarosan felfüggesztette, így aztán a munka mellett az őt jobban érdeklő irodalomnak és a költészetnek szentelhette idejét: megtanult görögül és latinul, valamint Dante, Petrarca, Tasso, Platón, Szent Ágoston és Spinoza műveit tanulmányozta. 1926-ban visszatért dél-Olaszországba, ahol a reggio-calabriai polgári műszaki szolgálat alkalmazottjaként dolgozott. Költészete itt új lendületet kapott: felvette a kapcsolatot messinai barátaival, s a velük töltött beszélgetések és eszmecserék mentén alakult ki Quasimodo költői nyelvezete, s közeledett a hermetizmus felé. Jórészt ebben az időben keletkeztek első kötetének versei. 1929-ben sógora hívására Firenzébe költözött, aki bevezette őt a Solaria irodalmi folyóirat körébe, s bemutatta többek közt Eugenio Montalénak is. Ennek a folyóiratnak a hasábjain jelentek meg Quasimodo első versei, majd nem sokkal később, 1930-ban adta ki első verseskötetét Acque e terre (Vizek és földek) címmel, mely igen kedvező fogadtatásban részesült. Két évvel később újabb kötete jelent meg, az Oboe sommerso (Elmerült oboa), majd ugyanebben az évben még egy, az Odore di eucalyptus e altri versi (Eukaliptuszillat és más versek). Rövid kitérők után 1934-ben Milánóba költözött, ahol hamarosan tagja lett egy költőkből, zenészekből, festőkből és szobrászokból álló baráti társaságnak. 1936-ban új kötete jelent meg, az Erato e Apollion (Erato és Apollón), mely után méltán sorolták a legkiemelkedőbb hermetista költők közé. A mindez idáig a polgári műszaki szolgálat alkalmazottjaként dolgozó Quasimodo 1938-ban elhagyta a mérnöki pályát, és szerkesztői munkába kezdett. Ugyancsak ebben az évben jelent meg első antológiás kötete Poesie (Versek) címmel, benne néhány új költeménnyel (Nuove poesie). Fordítói munkásságának eredményeként került kiadásra a Lirici greci (Görög lírikusok) című kötet 1940-ben. Irodalmi tevékenységének egyértelmű elismeréseként tanári állást kapott a milánói Giuseppe Verdi Konzervatórium Irodalom Tanszékén, ahol aztán egészen 1964-ben bekövetkezett haláláig tanított. 1942-ben új kötete jelent meg, az Ed è subito sera (És mindjárt este van), mely magába foglalta Quasimodo már korábban megjelent verseit is. A második világháború alatt lefordította János evangéliumát, Catullus néhány költeményét, valamint részleteket az Odüsszeiából. Ekkor írt verseinek gyűjteménye az 1948-ban megjelent Giorno dopo giorno (Nap nap után), mely tartalmazta az egy évvel korábban Con il piede straniero sopra il cuore (Míg idegen láb taposott szívünkön) címmel megjelent verseit is. Ugyanebben az évben, első feleségének 1946-ban bekövetkezett halálát követően, ismét megnősült. Egy év múlva újabb verseskötetet publikált, a La vita non è sogno címűt (Az élet nem álom). 1950-ben San Babila díjjal tüntették ki, 1953-ban pedig az Etna-Taormina díjjal. 1954-ben újabb versei jelentek meg Falso e vero verde (A valóság és a látszat zöldje) címmel, az 1956-ban kiadott La terra impareggiabile (A felülmúlhatatlan föld) kötetéért pedig Viareggio díjban részesítették. Még az év végén, a Szovjetunióba tett látogatása során infarktust kapott, így csak 1959 áprilisában térhetett haza. Ebben az évben, költészetének legnagyobb elismeréseként, neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, melyet december 10-én vehetett át a svéd király kezéből. Az ez alkalommal tartott beszéde, az Il poeta e il politico (A költő és a politikus) egy későbbi tanulmánykötetének címadója lett. A következő években sokat utazott szerte Európában és Amerikában, konferenciákat és irodalmi esteket tartott, valamint latin klasszikusokat és Shakespeare-t fordított. Munkássága lassan világszerte ismertté vált. 1966-ban publikálta utolsó verseskötetét Dare e avere címmel (Tartozik – követel). Munkájának elismeréséül két egyetem, a messinai és az oxfordi is Laurea honoris causa kitüntetéssel díjazta. 1968. június 14-én halt meg agyvérzés következtében, Nápolyban.

(Az oldal szerkesztője: P. T.)

Gyűjtemény ::
Irodalom ::
Fordítás ::

minimap