Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Aiken, Conrad: Silent Snow, Secret Snow

Aiken, Conrad portréja

Silent Snow, Secret Snow (Angol)

Just why it should have happened, or why it should have happened just when it did, he could not, of course, possibly have said; nor perhaps would it even have occurred to him to ask. The thing was above all a secret, something to be preciously concealed from Mother and Father; and to that very fact it owed an enormous part of its deliciousne.ss. It was like a peculiarly beautiful trinket to be carried unmentioned in one’s trouser-pocket,—a rare stamp, an old coin, a few tiny gold links found trodden out of shape on the path in the park, a pebble of carnelian, a sea shell distinguishable from all others by an unusual spot or stripe,—and, as if it were any one of these, he carried around with him everywhere a warm and persistent and increasingly beautiful sense of possession. Nor was it only a sense of possession—it was also a sense of protection. It was as if, in some delightful way, his secret gave him a fortress, a wall behind which he could retreat into heavenly seclusion. This was almost the first thing he had noticed about it- -apart from the oddness of the thing itself—and it was this that now again, for the fiftieth time, occurred to him, as he sat in the little schoolroom. ft was the half hour for geography. Miss Buell was revolving with one finger, slowly, a huge terrestrial globe which had been placed on her desk. The green and yellow continents passed and repassed, questions were asked and answered, and now the little girl in front of him, Deirdre, who had a funny little constellation of freckles on the back of her neck, exactly like the Big Dipper, was standing up and telling Miss Buell that the equator was the line that ran round the middle.
Miss Buell’s face, which was old and greyish and kindly, with grey stiff curls beside the cheeks, and eyes that swam very brightly, like little minnows, behind thick glasses, wrinkled itself into a complication of amusements.
“Ah! I see. The earth is wearing a belt, or a sash. Or someone drew a line round it!”
“Oh no—not that—I mean—”
In the general laughter, he did not share, or only a very little. He was thinking about the Arctic and Antarctic regions, which of course, on the globe, were white. Miss Buell was now telling them about the tropics, the jungles, the steamy heat of equatorial swamps, where the birds and butterflies, and even the snakes, were like living jewels. As he listened to these things, he was already, with a pleasant sense of half-effort, putting his secret between himself and the words. Was it really an effort at all? For effort implied something voluntary, and perhaps even something one did not especially want; whereas this was distinctly pleasant, and came almost of its own accord. All he needed to do was to think of that morning, the first one, and then of all the others—
But it was all so absurdly simple! It had amounted to so little. It was nothing, just an idea—and just why it should have become so wonderful, so permanent, was a mystery— a very pleasant one, to be sure, but also, in an amusing way, foolish. However, without ceasing to listen to Miss Buell, who had now moved up to the north temperate zones, he deliberately invited his memory of the first morning. It was only a moment or two after he had waked up—or perhaps the moment itself. But was there, to be exact, an exact moment? Was one awake all at once? or was it gradual? Anyway, it was after he had stretched a lazy hand up towards the headrail, and yawned, and then relaxed again among his warm covers, all the more grateful on a December morning, that the thing had happened. Suddenly, for no reason, he had thought of the postman, he remembered the postman. Perhaps there was nothing so odd in that. After all, he heard the postman almost every morning in his life— his heavy boots could be heard clumping round the corner at the top of the little cobbled hill-street, and then, progressively nearer, progressively louder, the double knock at each door, the crossings and re-crossings of the street, till finally the clumsy steps came stumbling across to the very door, and the tremendous knock came which shook the house itself.
(Miss Buell was saying “Vast wheat-growing areas in North America and Siberia.” Deirdre had for the moment placed her left hand across the back of her neck.)
But on this particular morning, the first morning, as he lay there with his eyes closed, he had for some reason waited for the postman. He wanted to hear him come round the corner. And that was precisely the joke—he never did. He never came. He never had come—round the corner—again. For when at last the steps were heard, they had already, he was quite sure, come a little down the hill, to the first house; and even so, the steps were curiously different—they were softer, they had a new secrecy about them, they were muffled and indistinct; and while the rhythm of them was the same, it now said a new thing—it said peace, it said remoteness, it said cold, it said sleep. And he had understood the situation at once—nothing could have seemed simpler—there had been snow in the night, such as all winter he had been longing for; and it was this which had rendered the postman’s first footsteps inaudible, and the later ones faint. Of course! How lovely! And even now it must be snowing—it was going to be a snowy day—the long white ragged lines were drifting and sifting across the street, across the faces of the old houses, whispering and hushing, making little triangles of white in the corners between cobblestones, seething a little when the wind blew them over the ground to a drifted corner; and so it would be all day, getting deeper and deeper and silenter and silenter.
(“Miss Buell was saying “Land of perpetual snow.”)
All this time, of course (while he lay in bed), he had kept his eyes closed, listening to the nearer progress of the postman, the muffled footsteps thumping and slipping on the snow-sheathed cobbles; and all the other sounds—the double knocks, a frosty far-off voice or two, a bell ringing thinly and softly as if under a sheet of ice—had the same slightly abstracted quality, as if removed by one degree from actuality—as if everything in the world had been insulated by snow. But when at last, pleased, he opened his eyes, and turned them towards the window, to see for himself this long-desired and now so clearly imagined miracle—what he saw instead was brilliant sunlight on a roof; and when, astonished, he jumped out of bed and stared down into the street, expecting to see the cobbles obliterated by the snow, he saw nothing but the bare bright cobbles themselves.
Queer, the effect this extraordinary surprise had had upon him—all the following morning he had kept with him a sense as of snow falling about him, a secret screen of new snow between himself and the world. If he had not dreamed such a thing—and how could he have dreamed it while awake?— how else could one explain it? In any case, the delusion had been so vivid as to affect his entire behaviour. He could not now remember whether it was on the first or the second morning—or was it even the third?—that his mother had drawn attention to some oddness in his manner.
“But my darling—” she had said at the breakfast table— “what has come over you? You don’t seem to be listening...
And how often that very thing had happened since!
(Miss Buell was now asking if anyone knew the difference between the North Pole and the Magnetic Pole. Deir-dre was holding up her flickering brown hand, and he could see the four white dimples that marked the knuckles.)
Perhaps it hadn’t been either the second or third morning—or even the fourth or fifth. How could he be sure? How could he be sure just when the delicious progress had become clear? Just when it had really begun? The intervals weren’t very precise. . . . All he now knew was, that at some point or other—perhaps the second day, perhaps the sixth—he had noticed that the presence of the snow was a little more insistent, the sound of it clearer; and, conversely, the sound of the postman’s footsteps more indistinct. Not only could he not hear the steps come round the corner, he could not even hear them at the first house. It was below the first house that he heard them; and then, a few days later, it was below the second house that he heard them; and a few days later again, below the third. Gradually, gradually, the snow was becoming heavier, the sound of its seething louder, the cobblestones more and more muffled. When he found, each morning, on going to the window, after the ritual of listening, that the roofs and cobbles were as bare as ever, it made no difference. This was, after all, only what he had expected. It was even what pleased him, what rewarded him: the thing was his own, belonged to no one else. No one else knew about it, not even his mother and father. There, outside, were the bare cobbles; and here, inside, was the snow. Snow growing heavier each day, muffling the world, hiding the ugly, and deadening increasingly — above all—the steps of the postman.
“But my darling—” she had, said at the luncheon table — “what has come over you? You don’t seem to listen when people speak to you. That’s the third time I’ve asked you to pass your plate…”
How was one to explain this to Mother? or to Father? There was, of course, nothing to be done about it: nothing. All one could do was to laugh embarrasscdly, pretend to be a little ashamed, apologize, and take a sudden and somewhat disingenuous interest in what was being done or said. The cat had stayed out all night. Lie had a curious swelling on his left cheek—perhaps somebody had kicked him, or a stone had struck him. Mrs. Kempton was or was not coming to tea. The house was going to be house cleaned, or “turned out,” on Wednesday instead of Friday. A new lamp was provided for his evening work—perhaps it was eyestrain which accounted for this new and so peculiar vagueness of his—Mother was looking at him with amusement as she said this, but with something else as well. A new lamp? Anew lamp. Yes Mother, No Mother, Yes Mother. School is going very well. The geometry is very easy. The history is very dull. The geography is very interesting—particularly when it takes one to the North Pole. Why the North Pole? Oh, well, it would be fun to be an explorer. Another Peary or Scott or Shackleton. And then abruptly he found his interest in the talk at an end, stared at the pudding on his plate, listened, waited, and began once more—ah how heavenly, too, the first beginnings—to hear or feel—for could he actually hear it?—the silent snow, the secret snow.
(Miss Buell was telling them about the search for the Northwest Passage, about Hendrik Hudson, the Half Moon.)
This had been, indeed, the only distressing feature of the new experience: the fact that it so increasingly had brought him into a kind of mute misunderstanding, or even conflict, with his father and mother. It was as if he were trying to lead a double life. On the one hand he had to be Paul Hasle-man, and keep up the appearance of being that person— dress, wash, and answer intelligently when spoken to—; on the other, he had to explore this new world which had been opened to him. Nor could there be the slightest doubt—not the slightest—that the new world was the profounder and more wonderful of the two. It was irresistible. It was miraculous. Its beauty was simply beyond anything — beyond speech as beyond thought—utterly incommunicable. But how then, between the two worlds, of which he was thus constantly aware, was he to keep a balance? One must get up, one must go to breakfast, one must talk with Mother, go to school, do one’s lessons—and, in all this, try not to appear too much of a fool. But if all the while one was also trying to extract the full deliciousness of another and quite separate existence, one which could not easily (if at all) be spoken of —how was one to manage? How was one to explain? Would it be safe to explain? Would it be absurd? Would it merely mean that he would get into some obscure kind of trouble?
These thoughts came and went, came and went, as softly and secretly as the snow; they were not precisely a disturbance, perhaps they were even a pleasure; he liked to have them; their presence was something almost palpable, something he could stroke with his hand, without closing his eyes, and without ceasing to see Miss Buell and the school-room and the globe and the freckles on Deirdre’s neck; nevertheless he did in a sense cease to see, or to see the obvious external world, and substituted for this vision the vision of snow, the sound of snow, and the slow, almost soundless, approach of the postman. Yesterday, it had been only at the sixth house that the postman had become audible; the snow was much deeper now, it was falling more swiftly and heavily, the sound of its seething was more distinct, more soothing, more persistent. And this morning, it had been— as nearly as he could figure—just above the seventh house—’ perhaps only a step or two above: at most, he had heard two or three footsteps before the knock had sounded. . . . And with each such narrowing of the sphere, each nearer approach of the limit at which the postman was first audible, it was odd how sharply was increased the amount of illusion which had to be carried into the ordinary business of daily life. Each day, it was harder to get out of bed, to go to the window, to look out at the—as always—perfectly empty and snowless street. Each day it was more difficult to go through the perfunctory motions of greeting Mother and Father at breakfast, to reply to their questions, to put his books together and go to school. And at school, how extraordinarily hard to conduct with success simultaneously the public life and the life that was secret. There were times when he longed—positively ached—to tell everyone about it—to burst out with it—only to be checked almost at once by a far-off feeling as of some faint absurdity which was inherent in it— but was it absurd?—and more importantly by a sense of mysterious power in his very secrecy. Yes: it must be kept secret. That, more and more, became clear. At whatever cost to himself, whatever pain to others—
(Miss Buell looked straight at him, smiling, and said, “Perhaps we’ll ask Paul. I’m sure Paul will come out of his day-dream long enough to be able to tell us. Won’t you, Paul.” He rose slowly from his chair, resting one hand on the brightly varnished desk, and deliberately stared through the snow towards the blackboard. It was an effort, but it was amusing to make it. “Yes,” he said slowly, “it was what we now call the Hudson River. This he thought to be the Northwest Passage. He was disappointed.” He sat down again, and as he did so Deirdre half turned in her chair and gave him a shy smile, of approval and admiration.)
At whatever pain to others.
This part of it was very puzzling, very puzzling. Mother was very nice, and so was Father. Yes, that was all true enough. He wanted to be nice to them, to tell them everything—and yet, was it really wrong of him to want to have a secret place of his own?
At bedtime, the night before, Mother had said, “If this goes on, my lad, we’ll have to see a doctor, we will! We can’t have our boy—” But what was it she had said? “Live in another world”? “Live so far away”? The word “far” had been in it, he was sure, and then Mother had taken up a magazine again and laughed a little, but with an expression which wasn’t mirthful, He had felt sorry for her...
The bell rang for dismissal. The sound came to him through long curved parallels of falling snow. He saw Deirdre rise, and had himself risen almost as soon—but not quite as soon—as she.

On the walk homeward, which was timeless, it pleased him to see through the accompaniment, or counterpoint, of snow, the items of mere externality on his way. There were many kinds of brick in the sidewalks, and laid in many kinds of pattern. The garden walls too were various, some of wooden palings, some of plaster, some of stone. Twigs of bushes leaned over the walls: the little hard green winter-buds of lilac, on grey stems, sheathed and fat; other branches very thin and fine and black and dessicated. Dirty sparrows huddled in the bushes, as dull in colour as dead fruit left in leafless trees. A single starling creaked on a weather vane. In the gutter, beside a drain, was a scrap of torn and dirty newspaper, caught in a little delta of filth: the word ECZEMA appeared in large capitals, and below it was a letter from Mrs. Amelia D. Cravath, 2100 Pine Street, Fort Worth, Texas, to the effect that after being a sufferer for years she had been cured by Caley’s Ointment. In the little delta, beside the fan-shaped and deeply runnelled continent of brown mud, were lost twigs, descended from their parent trees, dead matches, a rusty horse-chestnut burr, a small concentration of sparkling gravel on the lip of the sewer, a fragment of egg-shell, a streak of yellow sawdust which had been wet and now was dry and congealed, a brown pebble, and a broken feather. Further on was a cement sidewalk, ruled into geometrical parallelograms, with a brass inlay at one end commemorating the contractors who had laid it, and, halfway across, an irregular and random series of dog-tracks, immortalized in synthetic stone. He knew these well, and always stepped on them; to cover the little hollows with his own foot had always been a queer pleasure; today he did it once more, but perfunctorily and detachedly, all the while thinking of something else. That was a dog, a long time ago, who had made a mistake and walked on the cement while it was still wet. He had probably wagged his tail, but that hadn’t been recorded. Now, Paul Hasleman, aged twelve, on his way home from school, crossed the same river, which in the meantime had frozen into rock. Homeward through the snow, the snow falling in bright sunshine. Homeward?
Then came the gateway with the two posts surmounted by egg-shaped stones which had been cunningly balanced on their ends, as if by Columbus, and mortared in the very act of balance: a source of perpetual wonder. On the brick wall just beyond, the letter H had been stenciled, presumably for some purpose. H? H.
The green hydrant, with a little green-painted chain attached to the brass screw-cap.
The elm tree, with the great grey wound in the bark, kidney-shaped, into which he always put his hand—to feel the cold but living wood. The injury, he had been sure, was due to the gnawings of a tethered horse. But now it deserved only a passing palm, a merely tolerant eye. There were more important things. Miracles. Beyond the thoughts of trees, mere elms. Beyond the thoughts of sidewalks, mere stone, mere brick, mere cement. Beyond the thoughts even of his own shoes, which trod these sidewalks obediently, bearing a burden — far above — of elaborate mystery. He watched them. They were not very well polished; he had neglected them, for a very good reason: they were one of the many parts of the increasing difficulty of the daily return to daily life, the morning struggle. To get up, having at last opened one’s eyes, to go to the window, and discover no snow, to wash, to dress, to descend the curving stairs to breakfast—
At whatever pain to others, nevertheless, one must persevere in severance, since the incommunicability of the experience demanded it. It was desirable of course to be kind to Mother and Father, especially as they seemed to be worried, but it was also desirable to be resolute. If they should decide—as appeared likely—to consult the doctor, Doctor Howells, and have Paul inspected, his heart listened to through a kind of dictaphone, his lungs, his stomach—well, that was all right. He would go through with it. He would give them answer for question, too—perhaps such answers as they hadn’t expected? No. That would never do. For the secret world must, at all costs, be preserved.
The bird-house in the apple-tree was empty—it was the wrong time of year for wrens. The little round black door had lost its pleasure. The wrens were enjoying other houses, other nests, remoter trees. But this too was a notion which he only vaguely and grazingly entertained—as if, for the moment, he merely touched an edge of it; there was something further on, which was already assuming a sharper importance; something which already teased at the corners of his eyes, teasing also at the corner of his mind. It was funny to think that he so wanted this, so awaited it—and yet found himself enjoying this momentary dalliance with the bird-house, as if for a quite deliberate postponement and enhancement of the approaching pleasure. He was aware of his delay, of his smiling and detached and now almost uncomprehending gaze at the little bird-house; he knew what he was going to look at next: it was his own little cobbled hill-street, his own house, the little river at the bottom of the hill, the grocer’s shop with the cardboard man in the window— and now, thinking of all this, he turned his head, still smiling, and looking quickly right and left through the snow-laden sunlight.
And the mist of snow, as he had foreseen, was still on it— a ghost of snow falling in the bright sunlight, softly and steadily floating and turning and pausing, soundlessly meeting the snow that covered, as with a transparent mirage, the bare bright cobbles. He loved it—he stood still and loved it. Its beauty was paralyzing—beyond all words, all experience, all dream. No fairy-story he had ever read could be compared with it—none had ever given him this extraordinary combination of ethereal loveliness with a something else, unnameable, which was just faintly and deliciously terrifying. What was this thing? As he thought of it, he looked upward toward his own bedroom window, which was open—and it was as if he looked straight into the room and saw himself lying half awake in his bed. There he was—at this very instant he was still perhaps actually there—more truly there than standing here at the edge of the cobbled hill-street, with one hand lifted to shade his eyes against the snow-sun. Had he indeed ever left his room, in all this time? since that very first morning? Was the whole progress still being enacted there, was it still the same morning, and himself not yet wholly awake? And even now, had the postman not yet come round the corner? . . .
This idea amused him, and automatically, as he thought of it, he turned his head and looked toward the top of the hill. There was, of course, nothing there—nothing and no one. The street was empty and quiet. And all the more because of its emptiness it occurred to him to count the houses — a thing which, oddly enough, he hadn’t before thought of doing. Of course, he had known there weren’t many—many, that is, on his own side of the street, which were the ones that figured in the postman’s progress—but nevertheless it came to him as something of a shock to find that there were precisely six, above his own house—his own house was the seventh.
Astonished, he looked at his own house—looked at the door, on which was the number thirteen—and then realized that the whole thing was exactly and logically and absurdly what he ought to have known. Just the same, the realization gave him abruptly, and even a little frighteningly, a sense of hurry. He was being hurried—he was being rushed. For—he knit his brows—he couldn’t be mistaken—it was just above the seventh house, his own house, that the postman had first been audible this very morning. But in that case—in that case—did it mean that tomorrow he would hear nothing? The knock he had heard must have been the knock of their own door. Did it mean—and this was an idea which gave him a really extraordinary feeling of surprise—that he would never hear the postman again? — that tomorrow morning the postman would already have passed the house, in a snow by then so deep as to render his footsteps completely inaudible? That he would have made his approach down the snow-filled street so soundlessly, so secretly, that he, Paul Hasleman, there lying in bed, would not have waked in time, or, waking, would have heard nothing?
But how could that be? Unless even the knocker should be muffled in the snow—frozen tight, perhaps? . . . But in that case—
A vague feeling of disappointment came over him; a vague sadness, as if he felt himself deprived of something which he had long looked forward to, something much prized. After all this, all this beautiful progress, the slow delicious advance of the postman through the silent and secret snow, the knock creeping closer each day, and the footsteps nearer, the audible compass of the world thus daily narrowed, narrowed, narrowed, as the snow soothingly and beautifully encroached and deepened, after all this, was he to be defrauded of the one thing he had so wanted—to be able to count, as it were, the last two or three solemn footsteps, as they finally approached his own door? Was it all going to happen, at the end, so suddenly? or indeed, had it already happened? with no slow and subtle gradations of menace, in which he could luxuriate?
He gazed upward again, toward his own window which flashed in the sun: and this time almost with a feeling that it would be better if he were still in bed, in that room; for in that case this must still be the first morning, and there would be six more mornings to come—or, for that matter, seven or eight or nine—how could he be sure?—or even more.

After supper, the inquisition began. He stood before the doctor, under the lamp, and submitted silently to the usual thumpings and tappings.
“Now will you please say ‘Ah!’?”
“Now again please, if you don’t mind.” “An.”
“Say it slowly, and hold it if you can—”
How silly all this was. As if it had anything to do with his throat! Or his heart or lungs!
Relaxing his mouth, of which the corners, after all this absurd stretching, felt uncomfortable, he avoided the doctor’s eyes, and stared towards the fireplace, past his mother’s feet (in grey slippers) which projected from the green chair, and his father’s feet (in brown slippers) which stood neatly side by side on the hearth rug.
“Hm. There is certainly nothing wrong there . . . ?”
He felt the doctor’s eyes fixed upon him, and, as if merely to be polite, returned the look, but with a feeling of justifiable evasiveness.
“Now, young man, tell me,—do you feel all right?”
“Yes, sir, quite all right.”
“No headaches? no dizziness?”
“No, I don’t think so.”
“Let me see. Let’s get a book, if you don’t mind—yes, thank you, that will do splendidly—and now, Paul, if you’ll just read it, holding it as you would normally hold it—”
He took the book and read:
“And another praise have I to tell for this the city our mother, the gift of a great god, a glory of the land most high; the might of horses, the might of young horses, the might of the sea. . . . For thou, son of Cronus, our lord Poseidon, hast throned herein this pride, since in these roads first thou didst show forth the curb that cures the rage of steeds. And the shapely oar, apt to men’s hands, hath a wondrous speed on the brine, following the hundred-footed Nereids. . . . O land that art praised above all lands, now is it for thee to make those bright praises seen in deeds.”
He stopped, tentatively, and lowered the heavy book.
“No—as I thought—there is certainly no superficial sign of eye-strain.”
Silence thronged the room, and he was aware of the focused scrutiny of the three people who confronted him.
“We could have his eyes examined—but I believe it is something else.”
“What could it be?” This was his father’s voice.
“It’s only this curious absent-mindedness—” This was his mother’s voice.
In the presence of the doctor, they both seemed irritat-ingly apologetic.
“I believe it is something else. Now Paul—I would like very much to ask you a question or two. You will answer them, won’t you—you know I’m an old, old friend of yours, eh? That’s right! . . .”
His back was thumped twice by the doctor’s fat fist,— then the doctor was grinning at him with false amiability, while with one finger-nail he was scratching the top button of his waistcoat. Beyond the doctor’s shoulder was the fire, the fingers of flame making light prestidigitation against the sooty fireback, the soft sound of their random flutter the only sound.
“I would like to know—is there anything that worries you?”
The doctor was again smiling, his eyelids low against the little black pupils, in each of which was a tiny white bead of light. Why answer him? why answer him at all? “At whatever pain to others”—but it was all a nuisance, this necessity for resistance, this necessity for attention: it was as if one had been stood up on a brilliantly lighted stage, under a great round blaze of spotlight; as if one were merely a trained seal, or a performing dog, or a fish, dipped out of an aquarium and held up by the tail. It would serve them right if he were merely to bark or growl. And meanwhile, to miss these last few precious hours, these hours of which each minute was more beautiful than the last, more menacing—? He still looked, as if from a great distance, at the beads of light in the doctor’s eyes, at the fixed false smile, and then, beyond, once more at his mother’s slippers, his father’s slippers, the soft flutter of the fire. Even here, even amongst these hostile presences, and in this arranged light, he could see the snow, he could hear it—it was in the corners of the room, where the shadow was deepest, under the sofa, behind the half-opened door which led to the dining-room. It was gentler here, softer, its seethe the quietest of whispers, as if, in deference to a drawing-room, it had quite deliberately put on its “manners”; it kept itself out of sight, obliterated itself, but distinctly with an air of saying, “Ah, but just wait! Wait till we are alone together! Then I will begin to tell you something new! Something white! something cold! something sleepy! something of cease, and peace, and the long bright curve of space! Tell them to go away. Banish them. Refuse to speak. Leave them, go upstairs to your room, turn out the light and get into bed—I will go with you, I will be waiting for you, I will tell you a better story than Little Kay of the Skates, or The Snow Ghost—I will surround your bed, I will close the windows, pile a deep drift against the door, so that none will ever again be able to enter. Speak to them! . . .” It seemed as if the little hissing voice came from a slow white spiral of falling flakes in the corner by the front window — but he could not be sure. He felt himself smiling, then, and said to the doctor, but without looking at him, looking beyond him still— “Oh no, I think not—” “But are you sure, my boy?”
His father’s voice came softly and coldly then—the familiar voice of silken warning. . . .
“You needn’t answer at once, Paul—remember we’re trying to help you—think it over and be quite sure, won’t you?”
He felt himself smiling again, at the notion of being quite sure. What a joke! As if he weren’t so sure that reassurance was no longer necessary, and all this cross-examination a ridiculous farce, a grotesque parody! What could they know about it? these gross intelligences, these humdrum minds so bound to the usual, the ordinary? Impossible to tell them about it! Why, even now, even now, with the proof so abundant, so formidable, so imminent, so appallingly present here in this very room, could they believe it?—could even his mother believe it? No—it was only too plain that if anything were said about it, the merest hint given, they would be incredulous—they would laugh—they would say “Absurd!”—think things about him which weren’t true. . . .
“Why no, I’m not worried—why should I be?”
He looked then straight at the doctor’s low-lidded eyes, looked from one of them to the other, from one bead of light to the other, and gave a little laugh.
The doctor seemed to be disconcerted by this. He drew back in his chair, resting a fat white hand on either knee. The smile faded slowly from his face.
“Well, Paul!” he said, and paused gravely, “I’m afraid you don’t take this quite seriously enough. I think you perhaps don’t quite realize—don’t quite realize—” He took a deep quick breath, and turned, as if helplessly, at a loss for words, to the others. But Mother and Father were both silent—no help was forthcoming.
“You must surely know, be aware, that you have not been quite yourself, of late? don’t you know that? . . .”
It was amusing to watch the doctor’s renewed attempt at a smile, a queer disorganized look, as of confidential embarrassment.
“I feel all right, sir,” he said, and again gave the little laugh.
“And we’re trying to help you.” The doctor’s tone sharpened.
“Yes sir, I know. But why? I’m all right. I’m just thinking, that’s all.”
His mother made a quick movement forward, resting a hand on the back of the doctor’s chair.
“Thinking?” she said. “But my dear, about what?”
This was a direct challenge—and would have to be directly met. But before he met it, he looked again into the corner by the door, as if for reassurance. He smiled again at what he saw, at what he heard. The little spiral was still there, still softly whirling, like the ghost of a white kitten chasing the ghost of a white tail, and making as it did so the faintest of whispers. It was all right! If only he could remain firm, everything was going to be all right.
“Oh, about anything, about nothing,—you know the way you do!”
“You mean—day-dreaming?”
“Oh, no—thinking!”
“But thinking about what?”
He laughed a third time—but this time, happening to glance upward towards his mother’s face, he was appalled at the effect his laughter seemed to have upon her. Her mouth had opened in an expression of horror. . . . This was too bad! Unfortunate! He had known it would cause pain, of course—but he hadn’t expected it to be quite so bad as this. Perhaps — perhaps if he just gave them a tiny gleaming hint—?
“About the snow,” he said.
“What on earth 1” This was his father’s voice. The brown slippers came a step nearer on the hearth-rug.
“But my dear, what do you mean!” This was his mother’s voice.
The doctor merely stared.
“Just snow that’s all. I like to think about it.”
“Tell us about it, my boy.”
“But that’s all it is. There’s nothing to tell. You know what snow is?”
This he said almost angrily, for he felt that they were trying to corner him. He turned sideways so as no longer to face the doctor, and the better to see the inch of blackness between the window-sill and the lowered curtain,—the cold inch of beckoning and delicious night. At once he felt better, more assured.
“Mother—can I go to bed, now, please? I’ve got a headache.”
“But I thought you said—”
“It’s just come. It’s all these questions—! Can I, mother?”
“You can go as soon as the doctor has finished.”
“Don’t you think this thing ought to be gone into thoroughly, and now?” This was Father’s voice. The brown slippers again came a step nearer, the voice was the well-known “punishment” voice, resonant and cruel.
“Oh, what’s the use, Norman—”
Quite suddenly, everyone was silent. And without precisely facing them, nevertheless he was aware that all three of them were watching him with an extraordinary intensity —staring hard at him—as if he had done something monstrous, or was himself some kind of monster. He could hear the soft irregular flutter of the flames; the cluck-click-cluck-click of the clock; far and faint, two sudden spurts of laughter from the kitchen, as quickly cut off as begun; a murmur of water in the pipes; and then, the silence seemed to deepen, to spread out, to become worldlong and worldwide, to become timeless and shapeless, and to center inevitably and rightly, with a slow and sleepy but enormous concentration of all power, on the beginning of a new sound. What this new sound was going to be, he knew perfectly well. It might begin with a hiss, but it would end with a roar—there was no time to lose—he must escape. It mustn’t happen here— Without another word, he turned and ran up the stairs.

Not a moment too soon. The darkness was coming in long white waves. A prolonged sibilance filled the night— a great seamless seethe of wild influence went abruptly across it—a cold low humming shook the windows. He shut the door and flung off his clothes in the dark. The bare black floor was like a little raft tossed in waves of snow, almost overwhelmed, washed under whitely, up again, smothered in curled billows of feather. The snow was laughing: it spoke from all sides at once: it pressed closer to him as he ran and jumped exulting into his bed.
“Listen to us!” it said. “Listen! We have come to tell you the story we told you about. You remember? Lie down. Shut your eyes, now—you will no longer see much —in this white darkness who could see, or want to see? We will take the place of everything. . . . Listen—”
A beautiful varying dance of snow began at the front of the room, came forward and then retreated, flattened out toward the floor, then rose fountain-like to the ceiling, swayed, recruited itself from a new stream of flakes which poured laughing in through the humming window, advanced again, lifted long white arms. It said peace, it said remoteness, it said cold—it said—
But then a gash of horrible light fell brutally across the room from the opening door—the snow drew back hissing— something alien had come into the room—something hostile. This thing rushed at him, clutched at him, shook him—and he was not merely horrified, he was filled with such a loathing as he had never known. What was this? this cruel disturbance? this act of anger and hate? It was as if he had to reach up a hand toward another world for any understanding of it,—an effort of which he was only barely capable.
But of that other world he still remembered just enough to know the exorcising words. They tore themselves from his other life suddenly—
“Mother! Mother! Go away! I hate you!”
And with that effort, everything was solved, everything became all right: the seamless hiss advanced once more, the long white wavering lines rose and fell like enormous whispering sea-waves, the whisper becoming louder, the laughter more numerous.
“Listen” it said. “We’ll tell you the last, the most beautiful and secret story—shut your eyes—it is a very small story —a story that gets smaller and smaller—it comes inward instead of opening like a flower—it is a flower becoming a seed—a little cold seed—do you hear? we are leaning closer to you—”
The hiss was now becoming a roar—the whole world was a vast moving screen of snow—but even now it said peace, it said remoteness, it said cold, it said sleep.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.vqronline.org

Csendes hó, titkos hó (Magyar)

Hogy mégis miért kellett megtörténnie, vagy miért épp akkor kellett megtörténnie, amikor megtörtént, azt természetesen nem tudta volna megmondani; talán eszébe sem jutott volna feltenni ezt a kérdést. Ez a dolog mindenekelőtt hétpecsétes titok volt, olyan értékes valami, amit Anya és Apa nem tudhat meg, és ez a tény már maga is nagyban hozzájárult a dolog élvezetességéhez. Olyan volt, mint valami kivételesen szép kis mütyür, amit az ember a zsebében hord, és másoknak még csak nem is szól róla – ritka bélyeg, régi érme, a park ösvényén talált, formátlanra taposott, aprócska aranyláncszemek, karneol kavics, egy szokatlan pötty vagy csík miatt egyedi kagyló – és ő úgy hordozta magában valamiféle el nem múló, egyre csodálatosabbá váló birtoklás érzését, mintha valóban ezek közül lenne valamelyik. És nem is egyszerűen a birtoklás érzése volt ez – biztonságban is érezte magát tőle. Úgy tűnt, mintha titka valami gyönyörűséges módon erőddé vált volna, várfallá, mely mögé mennyei magányba húzódhat vissza. Talán ezt vette észre legelőször – a dolog furcsaságán kívül – és ez volt az, ami most újra, az ötvenedik alkalommal is feltűnt neki, ahogyan a kicsi osztályteremben ült. Földrajzóra volt. Miss Buell az asztalán álló, hatalmas földgömböt forgatta lassan, egy ujjal. A zöld és sárga kontinensek újra meg újra elhaladtak a szeme előtt, kérdések és válaszok hangzottak el, és most az előtte ülő kislány, Deirdre, akinek fura kis szeplő-csillagképe volt hátul, a tarkóján, szakasztott olyan, mint a Nagy Medve, ő állt fel, hogy megmondja Miss Buellnek: az Egyenlítő az a csík, ami középen megy körben.
Miss Buell őszen és mereven göndörödő tincsek keretezte, öreg, szürke és barátságos arca vastag szemüvege mögött apró cselleként úszkáló, fénylő szemével együtt csodálkozó mosolyba ráncolódott.
– Ó! Értem! A föld valamiféle nadrágszíjat vagy övet hord. Vagy valaki rajzolt rá körben egy vonalat.
– Ó, nem – nem így – értettem –
Ő kimaradt az általános nevetésből, vagy legalábbis majdnem. A sarkvidékeken gondolkodott, amelyek a földgömbön természetesen fehérek voltak. Miss Buell most a trópusokról beszélt nekik, a dzsungelekről, az egyenlítő-vidéki mocsarak gőzölgő forróságáról, ahol a madarak, a pillangók, de még a kígyók is olyanok, mintha eleven ékszerek lennének. Miközben ezeket a dolgokat hallgatta, titkát már odahelyezte valahová önmaga és a dolgok közé, a nem túlságosan nagy erőfeszítés kellemes érzésétől eltelve. Erőfeszítés volt ez egyáltalán? Hiszen az „erőfeszítés” valami önként vállaltat jelent, sőt, talán még valami olyat is, amit az ember nem különösebben szeretne; ő ezzel szemben valami kifejezetten kellemeset érzett, és ez az érzés majdnem teljesen magától jött. Csak arra a reggelre kellett gondolnia, az elsőre, és aztán az összes soron következőre.
De mindez annyira képtelenül egyszerű volt! Olyan kis dolog volt az egész. Csak egy gondolat volt, semmi több – és hogy mégis miért kellett ilyen csodálatossá, ilyen tartóssá válnia, az rejtély volt számára – meg kell hagyni, nagyon kellemes rejtély, de ugyanakkor valami mulatságos módon ostoba is. Mégis, miközben töretlenül hallgatta Miss Buellt, aki mostanra már továbbhaladt, észak felé, a mérsékelt övbe, szándékosan a felé az első reggel felé irányította a gondolatait. Csak egy-két pillanattal azután történt, hogy felébredt – vagy talán éppen abban a pillanatban. De, hogy teljesen pontosak legyünk, létezik egyáltalán olyan, hogy a felébredés pillanata? Az ember egycsapásra csak úgy ébren van? Vagy fokozatosan történik? Akárhogy is, egy decemberi reggelen, miután lustán nyújtózkodni kezdett az ágytámla felé, majd ásított, aztán ellazulva tovább feküdt a meleg takaró alatt, december lévén csak még hálásabban a melegért – ekkor történt. Hirtelen, mindenféle ok nélkül a postásra gondolt, a postás jutott eszébe. Talán nem volt ebben semmi furcsa. Végül is addigi életében majdnem minden reggel hallotta a postást – nehéz csizmáinak dobogása már akkor hallatszott, amikor befordult a kicsi, macskaköves, lejtős utca felső sarkán, és aztán egyre közelebbről, egyre hangosabban hallatszott a kettős kopogás minden ajtón, ahogy oda-vissza ment az utca két oldala között, egészen addig, amíg az otromba lépések odabotladoztak az ő ajtajukig, és felhangzott az egész házat megrázó kopogtatás.
(Miss Buell épp a „hatalmas, észak-amerikai és szibériai búzatermő területekről” beszélt. Deirdre egy pillanatra megérintette a tarkóját a bal kezével.)
Azon a bizonyos reggelen azonban, az első reggelen, ahogy ott feküdt csukott szemmel, valamilyen oknál fogva várta a postást. Hallani akarta, ahogy befordul a sarkon. És pontosan ez volt a mókás a dologban – mert nem fordult be. Egyáltalán nem. És azóta nem is fordult be a sarkon többé. Amikor ugyanis felhangzottak végre a léptek, egészen biztos volt benne, hogy a postás már valahol a domb tetejénél egy kicsit lejjebb, az első háznál járt; és a lépések még ott is furamód mások voltak – puhábbak, valamiféle új titkosság vette őket körül, tompán és bizonytalanul hangzottak; és noha a ritmusuk ugyanaz volt, valami újat üzent – békét, messzeséget, hideget, álmot. Ő pedig azonnal megértette a dolgot – mi sem volt egyszerűbb: havazott az éjjel, ahogy egész télen szerette volna; ezért voltak hangtalanok a postás első léptei, és a későbbiek is csak tompán és elmosódottan voltak hallhatók. Hát persze! Milyen csodálatos! És biztos, még most is esik a hó – havas napunk lesz – a hosszú, fehér, szaggatott vonalak sodródtak, szitáltak az utca mentén, végig az öreg házak homlokzata előtt, suttogva, csendben, pici, fehér háromszögeket alkotva, amikor a szél az út felett kupacokba fújta őket; és ez így lesz egész nap, egyre mélyebbé és mélyebbé, egyre csendesebbé és csendesebbé válik.
(Miss Buell épp azt mondta, „Az örök hó földje.”)
Mindez idő alatt (míg az ágyban feküdt) persze, csukott szemmel hallgatta, ahogy közeledik a postás, ahogy léptei tompán dobbannak és meg-megcsúsznak a hósipkás macskaköveken; és az összes többi nesz is – a kettős kopogások, egy-két fagyos, távoli hang, egy kapucsengő, mely olyan vékonyan és puhán csendült fel, mintha jégréteg alól szólt volna – olyan elvontnak tűnt , mintha egy fokkal eltávolodtak volna a valóságtól – mintha a hó mindent elszigetelt volna a világon. De amikor végül elégedetten kinyitotta a szemét, és az ablak felé fordította tekintetét, hogy végre valóban láthassa az oly régóta áhított csodát, mely lelki szemei előtt már világosan kirajzolódott, helyette ragyogó napfényt látott megcsillanni egy közeli háztetőn; és amikor elképedve kiugrott az ágyból és lenézett az utcára, azt várva, hogy a kövezetet hó takarja majd, a puszta, fényes köveken kívül semmi mást nem látott.
E rendkívüli meglepetés furcsán hatott rá – minden ezt követő reggelen vele maradt a körülötte hulló hó érzése, a közé és a világ közé beilleszkedő friss hólepel titka. Ha nem csak álmodta az egészet – és hogyan is álmodhatta volna, ha egyszer ébren volt? – ugyan miféle más magyarázat lehetséges? Akárhogy is, a káprázat olyan eleven volt, hogy egész viselkedésén érezhető volt. Már nem tudott visszaemlékezni rá, hogy az első vagy a második reggelen – esetleg a harmadikon? – történt, hogy édesanyja felfigyelt rá: van valami furcsa a viselkedésében.
– De hát drágaságom – kérdezte tőle a reggelinél – mi van veled? Nem úgy nézel ki, mint aki ide figyel…
És milyen gyakran történt azóta ugyanez!
(Miss Buell most azt kérdezte, tudja-e valaki, mi a különbség az Északi-sark és a mágneses sark között. Deirdre feltartotta meg-meg-rezzenő barna kezét, és most láthatta a négy fehér gödröcskét az ujjízületeinél.)
Talán nem a második reggelen történt, és nem is a harmadikon – talán még a negyediken vagy az ötödiken sem. Hogy is tudhatta volna biztosan? Hogyan is tudhatta volna biztosan, hogy mikor vált teljesen világossá a csodás fejlődés? Hogy mégis mikor kezdődött? Az időközök nem voltak tiszták… Mindössze azt tudta, hogy valamikor – talán a második napon, talán a hatodikon – észrevette, hogy a hó jelenléte egy kicsit erőteljesebbé vált, a hangja tisztábbá; ezzel szemben a postás léptei egyre bizonytalanabbakká. Most már nemcsak a sarkon beforduló lépteket nem hallotta, hanem az első háznál sem hallotta őket. Valamivel az első ház után hallotta meg őket; és aztán, néhány nap múlva már csak a második ház után; újabb néhány nap múlva pedig csak a harmadik után. Szépen fokozatosan egyre erősebb lett a havazás, kavargása is egyre hangosabbá vált, az utcakövek hangja egyre tompább. És nem számított, ha az ágyban fekve való hallgatózás szertartása után a tetőket és az utcaköveket ugyanolyan csupasznak látta, mint addig. Végül is pont erre számított. Sőt, épp ez volt az, ami megelégedéssel töltötte el és megjutalmazta: ez a dolog az övé volt, senki másé. Senki más nem tudott róla, még édesanyja és édesapja sem. Odakinn nem volt más, csak a csupasz utcakövek; idebenn viszont ott volt a hó. A havazás napról napra sűrűbb lett, lepelbe burkolva a világot, elrejtve a csúnyaságot, és – mindenekelőtt – egyre jobban eltompítva a postás lépteit.
– De hát drágaságom – kérdezte édesanyja az ebédnél –, mi van veled? Nem úgy nézel ki, mint aki ide figyel. Harmadszor szólok, hogy add ide a tányérod…
Hogy magyarázhatná ezt el Anyának? vagy Apának? Természetesen nem tehetett semmit az ügyben: semmit. Csak annyit tehetett, hogy zavartan felnevetett, színlelve, mintha kicsit szégyellné magát, bocsánatot kért, és hirtelen nagy, bár nem túl őszinte, érdeklődést mutatott aziránt, hogy miről van szó és mi történik. A kandúr egész éjjel kódorgott. Valami furcsa duzzanat van a pofája bal oldalán – talán megrúgta valaki, vagy kővel dobták meg. Mrs. Kempton jön vagy nem jön teázni. A házat mégsem pénteken, hanem szerdán takarítják, azaz „pucolják” ki. Új lámpát kap az esti tanuláshoz – talán megerőltette a szemét, és azért ilyen furcsán szétszórt mostanában – miközben ezt mondta, Anya arckifejezésében vidámság volt, de valami más is. Új lámpa? Új lámpa. Igen Anya, nem Anya, igen Anya. A suliban minden rendben. A geometria nagyon könnyű. A történelem unalmas. A földrajz nagyon érdekes – főleg amikor az Északi-sarkra repíti el az embert. Miért pont az Északi-sarkra? Ó, hát, jó móka lenne felfedezőnek lenni. Az új Pearynek vagy Shackletonnak. És aztán hirtelen nem érdekelte tovább a beszélgetés, a tányérján lévő pudingra meredt, figyelt, várt, és ismét elkezdődött – ó, milyen mennyei volt még az is, ahogy kezdte – hallani, vagy inkább érezni – mert hát hallhatta-e valójában? – a csendes havat, a titkos havat.
(Miss Buell az Északnyugati-átjáró utáni kutatásról, Henrik Hudsonról és hajójáról, a Half Moonról beszélt nekik.)
Az új élménynek csak ez az egyetlen tulajdonsága aggasztotta: a tény, hogy egyre inkább valamiféle néma nézeteltérésbe, sőt, konfliktusba sodorta édesapjával és édesanyjával. Olyan volt, mintha kettős életet próbált volna élni. Egyrészt Paul Haslemannek kellett lennie, és fenn kellett tartania azt a látszatot, hogy ő valóban ez a személy – öltözködni, mosakodni és okosan válaszolni, ha kérdezik –; másrészt viszont fel kellett fedeznie ezt az új világot, amely most nyílt meg előtte. A legcsekélyebb kétely sem merülhetett fel afelől – a legcsekélyebb sem –, hogy a kettő közül az új világ volt a mélyebb és csodálatosabb. Ellenállhatatlan volt. Természetfeletti volt. A szépsége egyszerűen mindent felülmúlt – elmondhatatlan, elgondolhatatlan – a legvégsőkig elmagyarázhatatlan. De hát akkor hogy is tarthatna a két világ között – melyek közül, ily módon, mindkettőnek folyamatosan tudatában volt – valamiféle egyensúlyt? Az embernek fel kell kelnie, reggeliznie kell, beszélgetnie kell Anyával, iskolába kell mennie, leckét kell írnia – és mindeközben meg kell próbálnia aránylag normálisnak látszania. De ha mindeközben még azzal is kísérletezik, hogy az utolsó cseppig kiélvezze egy másik, egészen különálló lét gyönyörűségeit, egy olyan lét gyönyörűségeit, amelyről nem könnyen lehet (ha lehet egyáltalán) beszélni – hogyan boldogulhat az ember? Hogy lehet ezt megmagyarázni? Nem lenne-e veszélyes magyarázkodásba kezdeni? Képtelen vállalkozás lenne? Az egész pusztán annyit jelentene, hogy valami zavaros természetű bajba keveredik?
Olyan puhán és titkosan jöttek és mentek, jöttek és mentek ezek a gondolatok, mint a hó; igazából nem voltak zavaróak, talán épp ellenkezőleg, kellemes érzést nyújtottak; örült, hogy vannak neki; jelenlétük valami majdnem kézzelfogható dolog volt, valami, amit megsimíthat a kezével, úgy, hogy közben a szeme nyitva marad, és továbbra is látja Miss Buellt, a tantermet, a földgömböt és Deirdre tarkóján a szeplőket; ugyanakkor bizonyos értelemben már nem látott, illetve nem látta a kézzelfogható külvilágot, kicserélte erre a látomásra, a hó látomására, a hó hangjára, és a postás lassú, majdnem hangtalan közeledésére. Tegnap már majdnem a hatodik háznál járt, mire hallhatóvá vált; a hó most már sokkal mélyebb volt, sokkal fürgébben és erősebben hullott, kavargásának hangja egyre határozottabb, megnyugtatóbb, tartósabb lett. Ma reggel pedig már csak – ahogy már számított is rá – a hetedik háznál, vagy legfeljebb egy-két lépéssel előtte hallotta meg a postás két-három lépését, mielőtt a kopogtatás hallatszott… És ahogy fokozatosan szűkült a kör, ahogy egyre közelebb ért a határ, ahol a postás léptei először hangzanak fel, úgy tűnt egyre furcsábbnak, hogy mennyivel több illúziót kellett beillesztenie a mindennapi élet dolgaiba. Minden egyes nappal nehezebbé vált felkelni az ágyból, odamenni az ablakhoz, kinézni a – szokás szerint – teljesen üres és hó nélküli utcára. Minden egyes nappal nagyobb erőfeszítésbe került az Anya és Apa reggelinél történő üdvözléséből, kérdésekre való válaszolásból, könyvei összepakolásából és iskolába menésből álló gépies mozdulatok elvégzése. És az iskolában is: milyen szörnyen nehéz volt párhuzamosan élni közösségi életét, és e másik, titkos életet! Voltak pillanatok, amikor vágyott rá – sőt, égett a vágytól –, hogy elmondhassa mindenkinek – hogy kitörjön belőle –, de ezt a vágyát azon nyomban elfojtotta valami távoli érzés, valami halvány képtelenség érzése, amivel ez járt volna – de vajon tényleg képtelenség volt-e? – és ami még fontosabb, a titkában rejlő rejtélyes erő érzése. Igen: titokban kell tartania. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált számára. Bármekkora erőfeszítésébe is kerül ez neki, bármekkora fájdalmába másoknak –
(Miss Buell most egyenesen őrá nézett mosolyogva, és így szólt: „Esetleg kérdezzük meg Pault. Annyi időre egészen biztosan visszatér közénk az ábrándozásból, hogy meg tudja nekünk mondani a helyes választ. Ugye, Paul?” Paul lassan felállt a székéről, egyik kezét a pad fényes lakk felületén nyugtatva, és a hóesésen keresztül elszántan nézett a tábla felé. Nem kis erőfeszítésbe került, de mókásnak találta a próbálkozást. „Igen,” mondta lassan, „az a folyó volt ez, amit mi ma a Hudsonként ismerünk. Ő azt gondolta, hogy ez az Északnyugati-átjáró. Csalódnia kellett.” Ahogy leült, Deirdre, félig hátra fordulva a székén, félénk, helyeslést és csodálatot kifejező mosollyal nyugtázta válaszát.)
Bármekkora fájdalmába kerül is másoknak.
Ez a része a dolognak elgondolkodtató volt, nagyon elgondolkodtató. Anya nagyon jó volt hozzá, és Apa is. Igen, ehhez kétség sem férhetett. Rendes szeretett volna lenni velük, el szeretett volna mondani mindent – de mégis, valóban helytelen volt-e tőle, ha szeretett volna egy titkos helyet, ami csak az övé?
Előző este, lefekvéskor Anya azt mondta: „Ha ez így megy tovább, gyermekem, orvoshoz kell vinnünk téged, úgy bizony! Nem hagyhatjuk, hogy a fiunk –” De mit is mondott ezután? „egy másik világban éljen”? „ilyen távol éljen”? A „távol” szó benne volt, ebben biztos volt, és aztán Anya kezébe vett egy magazint, és felnevetett, de az arckifejezése nem volt vidám. Úgy sajnálta szegényt…
Kicsengettek. A csengő hangja hosszú, párhuzamos hóspirálok formájában ért el hozzá. Látta, ahogy Deirdre feláll, és ő is majdnem ugyanakkor – de nem pont akkor – állt fel, mint a lány.

Időtlennek tűnt az út hazafelé, és elégedettséggel töltötte el, hogy közben a hó kíséretében, vagy épp ellenkezőleg, ellenpontjában láthatta a puszta külvilág elemeit. Sokféle kő volt a járdákban, és ezek sokféle mintában rendeződtek el. A kerítések is különfélék voltak, némelyik fapalánk, némelyik gipszvakolatú, némelyik kő. Bokrok ágacskái hajlottak ki a kerítéseken; az orgona kicsi, kemény, zöld, téli rügyei a szürke töveken, beburkolva, kövéren; más bokrok ágai nagyon vékonyan, kecsesen, feketén, kiszikkadva. Koszos verebek kuporogtak a bokrokon, s színük olyan egyhangú volt, mint a lombtalan fákon maradt összeaszalódott gyümölcsöké. Magányos seregély csikorgott egy szélkakason ülve. Az árokban, egy vízelvezető csatorna mellett egy szakadt, koszos újságpapírcafat akadt fenn egy parányi piszok-deltában, az EKCÉMA szó nyomtatott nagybetűi raj-zolódtak ki rajta, valamint alatta egy levél Mrs. Amelia D. Cravathtól, a texasi Forth Worthből, a Pine Street 2100-as szám alól, tanúsítván, hogy miután évekig ebben a betegségben szenvedett, a Caley-féle gyógybalzsam meggyógyította. A parányi deltában a legyező alakú, patakocskákkal mélyen bordázott, barna sárkontinensen kívül volt még néhány fájáról lehullott ágacska, ázott gyufaszálak, egy rozsdaszín vadgesztenyeburok, egy kevés összegyűlt csillogó homok a lefolyó szélén, egy darabka tojáshéj, egy sárga fűrészporcsík, mely előbb elázott, aztán megszáradt és megkeményedett, egy barna kavics és egy törött madártoll. Kicsivel odébb betonozott járda húzódott, mértani módon paralelogrammákra szabdalva, egyik végén építőiről megemlékező sárgaréz táblácskával, a közepén pedig szabálytalanul, véletlenszerűen szétszórt kutyamancsnyomok futottak keresztül, örökkévalóvá válva a masszív betontömegben. Jól ismerte ezeket, mindig úgy lépett, hogy eltakarja a kicsiny gödröket a saját lábával, s ez valami különös örömet szerzett neki; ma is ezt tette, de gépiesen és közönyösen, mert közben végig valami másra gondolt. Egy kutya járt itt, amelyik valamikor régen azt a hibát követte el, hogy végigsétált a még nedves betonon. Valószínűleg a farkát is csóválta, de azt nem rögzítette a beton. Most a tizenkét éves Paul Hasleman, az iskolából jövet, úton hazafelé, ugyanezen a folyón gázolt keresztül, ám azóta ez a folyó kővé dermedt. Hazafelé a hóban, a fényes napsütésben hulló hóban. Hazafelé?
Ezután a nagykapu következett; a két kőoszlop tetejére biggyesztett tojás alakú köveket ravaszul a csúcsukra állítva egyensúlyozták ki, mintha csak Kolumbusz csinálta volna, és a pillanatnyi egyensúly pillanatában habarcsozták volna oda őket, hogy szakadatlan varázslat forrásául szolgáljanak. A kapun túli téglafalra egy nagy H betűt festettek, feltehetően valamiféle meghatározott céllal. H? H.
Ott volt a zöld tűzcsap, lecsavarozható réz fedeléről lelógó, vékony, zöldre festett láncocskájával. A szilfa, a nagy vese alakú heggel a kérgén, amelybe hazaúton mindig beledugta a kezét – hogy érezze a hideg, mégis élő fát. Meg volt bizonyosodva róla, hogy a fa sérülését egy kipányvázott ló rágcsálása okozta. Most azonban erre is épp csak rápillantott, épp csak érintve tenyerével a kérget. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia. Csodákkal. Túl mindenféle egyszerű szilfákra fecsérelt gondolatokon. Túl a járdáknak, köveknek, tégláknak és betonnak szentelt gondolatokon. Sőt, még csak a saját cipőin járó gondolatokon is túl, melyek engedelmesen lépkedtek e járdán, egy valahol messze odafent rejlő, szövevényes rejtély terhét cipelve. Nézte őket. Nem voltak elég szépen kifényezve; elhanyagolta őket, de erre jó oka volt: ez a pár cipő is csak aprócska része volt annak a napról napra növekvő nehézségnek, mely a mindennapi élethez való ismételt visszatérés kényszerével, a mindennapos reggeli küzdelemmel járt. Felkelni, nagy nehezen kinyitni a szemét végre, az ablakhoz menni, és semmiféle havat nem találni kinn, megmosakodni, felöltözni, lemenni a kanyargó lépcsőn reggelizni –
Bármekkora fájdalmába kerül is másoknak, mindazonáltal igyekeznie kellett, hogy állhatatosan különválassza a két világot, mert az élmény szavakban ki nem fejezhető volta ezt követelte meg. Szeretett volna, persze, kedves lenni Anyához és apához, főleg, mert úgy tűnt, aggódnak, de eltökéltségét sem szerette volna feladni. Ha esetleg úgy döntenének – ami valószínűnek tűnt –, hogy egy orvos, Howells doktor, segítségét kérik, és megvizsgáltatják vele Pault, az orvos pedig majd meghallgatja a szívét, a tüdejét, a gyomrát egy diktafonszerű szerkentyűn keresztül, az még mind rendben is van. Alávetné magát a dolognak. Ha kérdeznék, válaszolna is – de talán olyasmiket válaszolna, amire nem igazán számítanának? Nem. Az nem történhet meg. Mert titkos világát bármi áron meg kell védenie.
A madáretető az almafán üres volt – az ökörszemek nem az év ezen időszakát kedvelték. A kicsi, kerek, fekete ajtónyílás már nem szerzett örömet senkinek. Az ökörszemek más madáretetők, más fészkek, távoli fák vendégszeretetét élvezték. Ez a gondolat is csak homályosan, érintőlegesen foglalkoztatta azonban, mintha pusztán csak hozzáért volna egy pillanatra, miközben tovahaladt; volt ott valami, kicsit távolabb, aminek sokkal nagyobb jelentősége volt számára; valami, amit már látott a szeme sarkából, és ami elméjének egy sarkát is egyre ingerelte. Mókás volt belegondolni, hogy annyira vágyott rá, annyira várta – mégis azon kapta magát, hogy élvezte a madáretető gondolatával való röpke kis játszadozást, mintha az a közelgő élvezet szándékos elhalasztása, bűvölése lett volna. Tudatában volt saját késlekedésének, annak, hogy mosolygó, szenvtelen, szinte értetlen tekintettel bámulta a kis madáretetőt; tudta, hogy a következő, amit megpillant, saját kis macskaköves, lejtős utcája lesz, a saját háza, a lejtő alján csörgedező folyócska, a fűszeres bolt, kirakatában a kartonpapír-emberrel – és most, mindezt végig gondolva, továbbra is mosolyogva, elfordította a fejét, és gyorsan jobbra, majd balra nézett a hóleples napfényen keresztül.
És ahogy már előre látta, a hóköd még mindig beborította – hókísértet telepedett a fényes napsugárra, puhán, állhatatosan lebegve, forogva, megállva, hangtalanul összesimulva a fénylő kövezetet áttetsző káprázatként borító hólepellel. Imádta – csendben állt, és egyszerűen imádta ezt a látványt. Szépsége bénító volt – túl minden szón, élményen, álmon. Semmilyen általa ismert tündérmesét nem lehetett összehasonlítani vele – semelyikben nem tapasztalta eddig a légies pompának, és valami másnak, valami megnevezhetetlennek, valami nagyon finoman és fenségesen ijesztőnek ilyen különleges keverékét. Mi volt ez? Ahogy erre gondolt, felnézett saját szobájának nyitott ablaka felé – és úgy érezte, mintha egyenesen belátna a szobába, és saját magát látná, félig ébren fekve az ágyában. Ott volt – ebben a pillanatban talán valójában ott is volt még mindig – inkább volt ott, mint itt, a macskaköves kis utca szélén, egyik kezével a szemét árnyékolva a havas napsütés elől. Elhagyta-e valójában valaha is a szobáját mindez idő alatt? Azóta az első reggel óta? Vajon ez az egész még mindig ott játszódik, még mindig ugyanazon a reggelen, és ő még mindig nincs teljesen ébren? És vajon még most sem fordult be a postás a sarkon?...
Ezt a gondolatot mókásnak találta, és ahogy ezen tűnődött, öntudatlanul a dombtető felé fordította a fejét. Természetesen nem volt ott semmi – semmi és senki. Az utca kihalt volt és néma. És pont az üressége miatt jutott eszébe, hogy megszámolja a házakat – amire, furcsa módon, ezelőtt még sohasem gondolt. Persze tudta, hogy nincs sok – azaz, hogy az ő házuk oldalában nincs sok, mivel ezek a házak számítottak a postás közeledtének kiszámításában – mindazonáltal kissé megdöbbenten vette tudomásul, hogy egész pontosan hat ház volt a sajátján kívül – az övék volt a hetedik.
Döbbenten nézte a házukat – nézte az ajtót, amin a tizenhármas szám állt – és rájött, hogy ez az egész pontosan, logikusan, mégis képtelen módon valami olyasmi volt, amit tudnia kellett volna. Ahogy erre rádöbbent, váratlanul úgy érezte, sietnie kell, és ez kissé rémisztő volt számára. Siettette – hajszolta valami. Mert hát – gondolta, szemöldökét összevonva – nem tévedhetett – épp a hetedik háznál, a saját házuknál hallatszottak fel ma reggel a postás léptei. De akkor – akkor – ez azt jelenti, hogy holnap nem fog hallani semmit? A kopogtatás, amit hallott, a saját házuk ajtaján való kopogtatás kellett, hogy legyen. Azt jelentse ez – és ez a gondolat egészen rendkívüli módon meglepő volt számára –, hogy soha többé nem hallja majd a postás közeledtét? – hogy holnap reggel már teljesen hangtalanok lesznek a lépései? Hogy olyan hangtalanul, oly titkosan közeledik majd a hófödte utcán, hogy ő, Paul Hasleman, ágyában fekve, még nem egészen magához térve, ébredezve, nem fog hallani semmit?
De hogy történhetne ez meg? Hacsak, esetleg, a kopogtatót is el nem lepi a hó – talán odafagy?... De akkor –
Enyhe csalódottság töltötte el; valami ködös szomorúság, mintha megfosztották volna valamitől, amire oly rég várt már, valami nagy becsben tartott dologtól. Miután a dolgok ilyen csodálatosan haladtak előre, miután a postás ilyen lassan és csodálatosan közeledett a csendes és titkos havon keresztül, miután a kopogtatás és a lépések egyre közelebb kúsztak, és a világ hallható kiterjedése ily módon napról napra szűkült, szűkült, és szűkült, ahogy a hó megnyugtatóan, csodálatosan terjeszkedett, mélyült, mindezek után kiforgatják őt abból az egy dologból, amit annyira akart – hogy megszámlálhassa az utolsó két-három, úgymond, ünnepélyes lépést, ahogy végül az ő ajtajukhoz érnek? Végül ilyen hirtelen történik az egész? vagy valójában már meg is történt? mindenféle lassú, aprólékos fokozatai nélkül a veszedelemnek, amelyben élvezkedhetett volna?
Újra felpillantott, saját ablaka felé, mely felvillant a napfényben: és ez alkalommal szinte úgy érezte, tényleg jobb lenne, ha valóban ott feküdne, még mindig, az ágyában, abban a szobában; mivel akkor ennek kellene lennie az első reggelnek, és hátra lenne még hat további reggel – vagy, ha már itt tartunk, hét vagy nyolc vagy kilenc – vagy talán még több – hogy is tudhatta volna biztosan?

Vacsora után megkezdődött a vallatás. Ott állt az orvos előtt, a lámpa alatt, és csendben alávetette magát a szokásos paskolásnak és koppintgatásnak.
– Mondd, hogy „Ááá”!
– Ááá!
– Még egyszer, légy szíves!
– Ááá!
– Lassan mondd, és tartsd ki hosszabban, ha bírod –
– Á-á-á-á-á-á –
– Jól van.
Milyen buta dolog volt ez az egész. Mintha bármi köze lenne a torkához! Vagy a szívéhez, vagy a tüdejéhez!
Miközben száját pihentette, hogy két sarkában elmúljon a képtelen tátogás miatti kellemetlen érzés, kerülte az orvos tekintetét, és a tűzhely felé bámult, elnézve édesanyja (szürke papucsos) lábai mellett, melyeket a zöld székről nyújtott előre, és édesapja (barna papucsos) lábai mellett, melyek szépen, egymás mellett álltak a kandalló szőnyegén.
– Hm. Itt egyértelműen nincs semmi probléma…
Érezte, hogy a doktor feléje fordította tekintetét, és, mintha csak puszta udvariasságból tette volna, viszonozta a tekintetet, de nem szívesen nézett a szemébe, és erre megvolt az oka.
– Nos, fiatalember, mondd csak – jól érzed magad?
– Igen, doktor úr, elég jól.
– Nem szokott fájni a fejed? Nem szédülsz?
– Nem, azt hiszem, nem.
– Na lássuk csak. Kaphatnék egy könyvet, kérem – igen, köszönöm, ez tökéletesen megfelel – és most, Paul, kezdd el olvasni, és tartsd úgy a kezedben, ahogy máskor szoktad –
A kezébe vette a könyvet és olvasni kezdett:
– Van dalolnivalóm más is, az ős istenajándék, mellyel városom épp leghiresebb, duserejü s messze dicsekszik: hogy ért lovakhoz és tengerekhez. Óh, nagy király, Kronos fia, te adtad ezt meg nekünk, Poseidon! Ló nyakára a bölcs féket először tág útjainkon vetette ujjad. Épígy tengereink utjain a könnyü hajó kezesen suhan százláb néreidák nyomán szállva jó evezőkkel… Óh, annyi dicsérettel dicsért tartomány, a fényes szóknak tetté kell most gyúlniok.
Tétován abbahagyta az olvasást, és leengedte a nehéz könyvet.
– Nem – ahogy gondoltam – egyértelműen nincs jele szemtúlerőltetésnek.
Csönd lett úrrá a szobán, és tudatában volt annak, hogy a szobában mindhárom ember figyelme rá szegeződött…
– Kivizsgáltathatnánk a szemét – de meg vagyok győződve róla, hogy valami más a baj.
– Mi lehet az? – szólalt meg az édesapja.
– Csak ezt a különös szórakozottságot… – hallatszott édesanyja hangja.
Az orvos jelenlétében mindketten mentegetőzni látszottak, ami idegesítő volt.
– Szerintem valami más a baj. Nos, Paul – szeretnék egy-két kérdést feltenni neked. Ugye, válaszolsz rájuk – ugye, tudod, hogy régi barátotok vagyok, hm? Úgy bizony!...
A doktor húsos öklével kétszer hátba vágta – aztán színlelt nyájassággal vigyorgott rá, körmével mellényének legfelső gombját kaparászva. Ahogy elnézett a doktor válla fölött, látta a tüzet a kandallóban, a lángnyelvek könnyed kis bűvészmutatványokat mutattak be a tűzhely kormos hátsó falán, s a szobában nem hallatszott más, csak a lángok puha, rebbenő neszezése.
– Azt szeretném kérdezni – nem nyomja-e valami a lelked?
Az orvos most is mosolygott, és szemhéjait kis, fekete pupilláira eresztette, melyekben apró fénygyöngy csillant meg. Miért válaszoljon neki? Mi a csodának válaszolna neki? „Bármekkora fájdalmába kerül is másoknak” – de olyan nyűg volt már ez a minden áron való ellenállás, ez a minden áron való koncentrálás: olyan volt, mintha az ember egy csodásan megvilágított színpadra lépett volna, hatalmas, ragyogó rivaldafény karikájával körülvéve; mintha az ember egész egyszerűen csak egy idomított fóka lett volna, vagy cirkuszi kutya, vagy hal, melyet kivettek akváriumából és a farkánál fogva lógatják felette. Megérdemelnék, hogy egyszerűen csak ugasson vagy morogjon rájuk. És emiatt mulassza el ő ezt az utolsó néhány, értékes órát, ezeket az órákat, melyek minden perce még gyönyörűbb, még vészjóslóbb, mint az azt megelőző – ? Még mindig úgy nézett a gyöngyszemnyi fényre az orvos szemeiben, a merev műmosolyra, és távolabb, ismét édesanyja papucsára, édesapja papucsára és a tűz lágy lobogására, mintha a messzi távolból szemlélte volna mindezt. De még itt, az ellenséges jelenlétek közepette, a mesterkélt megvilágítás fényében is látta, hallotta a havat – ott volt a szoba sarkaiban, ahol a sötétség a legmélyebb volt, a kanapé alatt, a félig nyitott ebédlőajtó mögött. Itt szelídebb volt, puhább, kavargása a legcsendesebb suttogás, mintha annak tiszteletére, hogy épp egy vendégszobában van, szándékosan elővette volna a jobbik modorát; látókörön kívül maradt, eltüntette saját magát, mégis határozottan olyan benyomást keltett, mintha azt mondaná, „Ó, csak várj! Várd ki, míg kettesben leszünk! Akkor majd elkezdek valami újat mesélni neked! Valami fehéret! valami hideget! valami álmosítót! valamit a mozdulatlanságról, békéről, a szabad terek hosszú, fényes spiráljáról! Mondd meg nekik, hogy menjenek innen! Zárd ki őket! Ne szólj hozzájuk! Hagyd itt őket, menj fel a szobádba, kapcsold le a villanyt és bújj ágyba – Veled megyek, már várni fogok rád, érdekesebb történetet mesélek el neked, mint A kis Kay korcsolyái , vagy A hókísértet  – körbeölelem az ágyad, bezárom az ablakokat, eltorlaszolom az ajtót egy nagy hókupaccal, hogy soha többé be ne tudjon jönni senki. Mondd meg nekik!...” Úgy tűnt, mintha a halk, sziszegő hang lassan hulló hópelyhek spiráljából származna, az utcai ablak melletti sarokból – de nem volt benne biztos. Ekkor érezte, hogy mosolyog, és azt mondta a doktornak, anélkül, hogy ránézett volna, még mindig valahová távolabbra nézve –
– Ó, nem, nem, azt hiszem, nem –
– De biztos vagy ebben, fiacskám?
Ekkor apja lágy, de hűvös hangját hallotta – a szelíd figyelmeztetés jól ismert hangját…
– Nem kell azonnal válaszolnod, Paul – ne feledd, mi csak segíteni próbálunk neked – gondold át még egyszer, hogy egész biztos lehess benne. Jó?
Újra azt érezte, elmosolyodik, ahogy a „biztosnak lenni” fogalmára gondolt. Milyen vicces! Mintha nem lett volna máris annyira biztos benne, hogy semmiféle további megfontolás nem volt szükséges, és ez az egész vallatás nevetséges vásári komédiának, groteszk paródiának tűnt számára! Mit is tudhatnak ők erről? Ezek a nehézkes felfogásúak, ezek a szürke elmék, akik annyira ragaszkodnak a megszokotthoz, a mindennapihoz? Egyszerűen lehetetlen elmesélni nekik! Hisz, még most is, még most is, ennyire bőséges, ennyire szembetűnő, ennyire közeli bizonyíték mellett, mely olyan megdöbbentően jelen van, itt, ebben a szobában, vajon képesek lennének-e hinni neki? – elhinné-e a saját édesanyja? Nem – nagyon is világos volt, hogy ha bármit is mondana róla, ha csak halvány utalást is tenne rá, hitetlenkednének – nevetnének – azt mondanák: „Képtelenség!” – olyan dolgokat gondolnának róla, melyek nem igazak…
– Ugyan, semmi nem nyomja a lelkem – miért, kellene?
Ezután egyenesen az orvos félig csukott szemébe nézett, előbb az egyikbe, majd a másikba, az egyik fény-gyöngyszemből a másikba, és röviden felnevetett.
A doktor meghökkent ettől. Hátradőlt a székén, fehér és húsos kezeit két térdén pihentetve. Mosolya lassan lehervadt arcáról.
– Nos, Paul! – mondta, és komor szünetet tartott – Attól tartok, nem veszed elég komolyan ezt az egészet. Szerintem nem igazán veszed észre – nem igazán veszed észre – gyors, mély lélegzetet véve a többiekhez fordult, mintha tanácstalan lenne, és nem találná a szavakat. De Anya és Apa mindketten hallgattak – nem jött tőlük segítség.
– Észre kell venned, tisztában kell lenned vele, hogy mostanában nem vagy önmagad. Nem vetted észre?...
Mulatságos volt figyelni, ahogy az orvos újra mosolyogni próbál, miközben furcsán zavartnak tűnik, mintha titokban feszélyezve érezné magát.
– Jól érzem magam, doktor úr – mondta, és megint nevetett egy picit.
– És mi csak segíteni próbálunk neked – mondta élesebb hangon az orvos.
– Igen, doktor úr, tudom. De miért? Nincs semmi bajom. Csak gondolkodom, ennyi az egész.
Édesanyja gyors mozdulatot tett előre, egyik kezével az orvos székébe kapaszkodva.
– Gondolkodsz? – kérdezte tőle. – De mégis min, drágaságom?
Ez már nyílt kihívás volt – és nyíltan kellett rá válaszolnia. De mielőtt ezt megtette volna, újra a szoba sarka felé nézett, mintha megerősítést várna. Újra elmosolyodott azon, amit látott és hallott. A kicsi hóspirál még mindig ott volt, még mindig puhán kavargott, mintha egy fehér kiscica szelleme kergetné fehér szellemfarkát, és ez okozná a minden suttogásnál halkabb hangot. Minden rendben van! Bárcsak ilyen határozott tudna maradni, akkor minden rendben lenne.
– Ó, hát bármin, vagy semmin – tudod, ahogy te is szoktál!
– Úgy érted – ábrándozol?
– Ó nem – gondolkodom!
– De min gondolkodsz?
– Akármin.
Harmadszor is felnevetett – de most véletlenül pont édesanyja arca felé tekintett közben, és megdöbbent a hatáson, amit nevetése kiváltott belőle. Szája tátva maradt a rémülettől… Ez így nagyon nem volt jó! Szerencsétlen dolog! Persze, tudta, hogy fájdalmat fog okozni – de nem hitte, hogy ekkorát. Talán – talán ha csak egy icipici célzást tenne – ?
– A havon – mondta.
– Mi a csuda! – szólalt meg édesapja hangja. A barna papucsok egy lépéssel közelebb jöttek a kandallószőnyegen.
– De drágaságom, ezt hogy érted?! – mondta édesanyja.
Az orvos csak bámult.
– Egyszerűen a havon, és kész. Szeretek gondolkodni rajta.
– Mesélj róla, fiacskám.
– De hiszen ennyi az egész. Nincs mit mondanom róla. Maga is tudja, mi a hó, nem?
Ezt már majdhogynem mérgesen mondta, mert érezte, hogy sarokba akarják szorítani. Oldalt fordult, hogy ne kelljen továbbra is a doktor szemébe néznie, és hogy jobban láthassa azt a pár centinyi feketeséget, ami az ablakpárkány és a behúzott függöny között volt, a hívogató, mesés éjszaka centimétereit. Máris jobban érezte magát, biztosabban.
– Anya – mondd, lefekhetek már? Fáj a fejem.
– De azt mondtad, hogy –
– Most kezdett el fájni. Ez a sok kérdés – ! Mehetek, Anya?
– Mehetsz, amint a doktor úr végzett.
– Nem gondolod, hogy ezt a dolgot alaposan meg kell beszélni, méghozzá most, azonnal? – hangzott fel Apa hangja. A barna papucs ismét közelebb jött egy lépésnyit, a hang pedig a jól ismert, zengő, kegyetlen „büntető” hang volt.
– Jaj, mi értelme ennek, Norman –
Hirtelen mindenki elhallgatott. És anélkül, hogy valóban szembefordult volna a többiekkel, nagyon jól tudta, hogy mindhárman egyenesen, áthatóan őt nézik – rá merednek – mintha valami szörnyűségeset tett volna, vagy ő maga lenne szörnyeteg. Hallotta a lángnyelvek szabálytalan, puha lobogását; az óra tiktaktiktakját; két hirtelen nevetést a konyhából, távolról és halványan, melyek olyan gyorsan el is hallgattak, mint ahogy felhangzottak; a víz zúgását a csövekben; és aztán a csönd mélyülni látszott, kiterjedni, mintha széltében-hosszában betöltené a világot, időtlenné és alaktalanná válva, elkerülhetetlenül, jogosan, erejének lassú, álmos, de hatalmas összesűrítésével egy új hang felhangzása köré összpontosulva. Hogy ez az új hang mi lesz, nagyon is jól tudta. Talán sziszegésként kezdődik majd, de mennydörgésként végződik – nem volt vesztegetni való idő – menekülnie kell. Nem történhet meg itt –
Szó nélkül sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn.

Ha egy perccel később ér fel, már elkésik. A sötétség már hosszú, fehér hullámok formájában közelgett. Hosszan tartó sziszegés töltötte meg az éjszakát – hirtelenül hatalmas, egybefüggő, vad kavargás hatolt rajta keresztül – lassú, hideg morajlás rázta meg az ablakokat. Paul becsukta az ajtót és ledobálta magáról a ruháit a sötétben. A csupasz, fekete padló olyan volt, mint valami kicsi tutaj, mely hóhullámok közt hánykódik, szinte elárasztva, fehéren alámosva, majd újra felülemelkedve, fodrozó tollpiheáradatban fürödve. A hó nevetett: egyszerre szólt hozzá mindenfelől: közelebb nyomult hozzá, ahogy izgatottan az ágyába huppant.
– Figyelj ránk! – mondta. – Figyelj! Azért jöttünk, hogy elmondjuk a történetet, amiről már beszéltünk neked. Emlékszel? Feküdj le. Csukd be a szemed, most – már nem nagyon látsz semmit – ebben a fehér sötétségben ki is láthatna, vagy ki akarna látni egyáltalán? Mindennek átvesszük a helyét… Figyelj csak –
Gyönyörű, változatos hótánc kezdődött a szoba távolabbi részében, közelebb jött, majd visszahátrált, a padlóra simult, aztán szökőkútszerűen a mennyezetig emelkedett, hintázott, újraformálta magát a friss hóáradatból, mely a morajló ablakokon keresztül ömlött be nevetve, újrafejlődött, felemelte hosszú, fehér karjait. Békéről beszélt, távoliságról, hidegről – azt mondta –
Ekkor azonban a szobát valami rettenetes fény sugara hasította brutálisan ketté, mely a kinyíló ajtón szűrődött be – a hó sziszegve visszahúzódott – valami idegen jött a szobába – valami ellenséges. Ez a valami rárontott, belékapaszkodott, rángatta – és ő nem egyszerűen megijedt tőle, hanem olyan undorodó gyűlölettel telt meg a szíve, amit azelőtt sose ismert. Mi volt ez? ez a kegyetlen háborgatás? ez a haraggal és gyűlölettel teli tett? Olyan volt, mintha ki kellene nyújtania a karját egy másik világ felé, hogy bármit is megértsen ebből – és ez akkora erőfeszítés volt, melyre ő alig volt képes. De még mindig épp elegendő volt az, amire abból a másik világból emlékezett, hogy tudja a megszabadító varázsszavakat. Ezek azonnal felszakadtak abból a másik életéből –
– Anya! Anya! Menj innen! Utállak!
És ezzel az erőfeszítéssel minden megoldódott, minden elrendeződött: az egybefüggő sziszegés újra elkezdődött, a hosszú, hullámzó, fehér csíkok roppant, suttogó tengerhullámok módjára emelkedtek és süllyedtek, a suttogás egyre hangosabbá vált, a nevetés többhangúvá.
– Ide hallgass! – mondta. – Elmeséljük neked az utolsó, a legszebb, legtitkosabb történetet – csukd be a szemed – nagyon kicsike történet lesz – olyan történet, mely egyre kisebbé és kisebbé válik – befelé fordul, ahelyett, hogy kinyílna, mint egy virág – olyan virág ez, ami maggá válik – kicsi, hideg maggá – hallod? Közelebb hajolunk hozzád –
A sziszegés most mennydörgéssé erősödött – most már az egész világ egyetlen hatalmas, mozgó hólepellé vált – de még most is békéről beszélt, távoliságról, álomról.

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.szkholion.unideb.hu

Kapcsolódó videók