Aiken, Conrad: Three Star Final

Wait here, and I’ll be back, though the hours divide,
and the city streets, perplexed, perverse, delay
my hurrying footsteps, and the clocks deride
with grinning faces from the long wall of day:

wait here, beneath your narrow scrip of sky,
reading the headlines, while the snowflakes touch
on scarce-dried ink the news that thousands die,
die, and are not remembered overmuch:

yes, the unnumbered dead, whom none esteemed,
our other selves, too late or little loved;
now in the dust, proud eyes unknown, undreamed,
those who begged pity while we stood unmoved.

How can we patch our world up, now it’s broken?
You, with your guilty heart, wait here and think,
while I strive back through lies and truths unspoken,
and, in the suburbs, the sunset snow turns pink:

you, in this dead-end street, which now we leave
for a more expansive, a more expensive, view;
snow falling, on a disastrous Christmas Eve,
and neon death at the end of the Avenue.

Várj vissza itt, noha órák oszlanak,
s léptem zavaros, züllött utcasorok
fogják, s a sok torz-arcu óralap
a nappal hosszu faláról rám vicsorog:

várj itt cédula-keskeny eged alatt,
nézz újságcímeket, míg hó szitál
a friss hírekre, hogy halál arat
le ismeretlen ezreket, halál:

bizony, a sok halott, akiknek tisztelet
és szeretet nem jutott semmi sem,
nem ismert, titkos, büszke tekintetek,
kik esdettek, s mi csak álltunk közönyösen.

Széttört világunk hogy tákoljuk össze?
Vétkes szíveddel várj tűnődve, míg
hazug s igaz szók közt vergődöm vissza,
s az est a kültelek haván piroslik:

várj e zsákutcában, honnan eljössz velem,
mert hív egy dúsabb, drágább láthatár,
hó hull, nyomorú karácsony éjjelen,
s kint a sugárúton neon-halál.