Atwood, Margaret: Tarisznyarák II (Landcrab II Magyar nyelven)
|
Landcrab II (Angol)The sea sucks at its own edges, in and out with the moon. Tattered brown fronds (shredded nylon stockings, feathers, the remnants of hands) wash against my skin.
As for the crab, she’s climbed a tree and sticks herself to the bark with her adroit spikes; she jerks her stalked eyes at me, seeing
a meat shadow, food or a predator. I smell the pulp of her body, faint odour of rotting salt, as she smells mine, working those martian palps:
seawater in leather. I’m a category, a noun in a language not human, infra-red in moonlight, a tidal wave in the air.
Old fingernail, old mother, I’m up to scant harm tonight; though you don’t care, you’re no-one’s metaphor, you have your own paths and rituals, frayed snails and soaked nuts, waterlogged sacks to picks over, soggy chips and crusts.
The beach is all yours, wordless and ripe once I’m of fit, wading towards the moored boats and blue lights of the dock.
|
Tarisznyarák II (Magyar)Saját vizével öblöget a tenger, ahogy a hold dagad, fogy. Fonnyadt barna páfránylevelek (rongyos nejlonharisnyák, tollak, kézroncsok) sodródnak bőrömhöz.
A rák meg felmászott a fára, praktikus tüskéivel a kéregre rajzszegezte magát; kocsányon ülő szemmel mered rám,
húsárnyékra, élelemre, ragadozóra. Érzem pulpás testének enyhén rohadó sóillatát, az ő űrcsápjai meg az én szagomon tűnődnek:
bőrös tengervíz. Fogalom vagyok, főnév egy nem emberi nyelven, holdfény infravöröse, hullámsöprés a levegőben.
Vén körmöcske, öreganyó, ma éjjel bírnék ártani; de téged ez nem érdekel, senki metaforája, bejárt utad van, saját rituáléd, hajléktalan csigát, ázott diót, vízkóros zsákot, vizenyős sült krumplit, morzsát szortírozol.
Tiéd a part, a szótlan, érett, amint a vízbe gázolok, és eltűnök a csónakkikötő, a dokk kék fényei felé.
|