Atwood, Margaret: The City Planners

Cruising these residential Sunday
streets in dry August sunlight:
what offends us is
the sanities:
the houses in pedantic rows, the planted
sanitary trees, assert
levelness of surface like a rebuke
to the dent in our car door.
No shouting here, or
shatter of glass; nothing more abrupt
than the rational whine of a power mower
cutting a straight swath in the discouraged grass.

But though the driveways neatly
sidestep hysteria
by being even, the roofs all display
the same slant of avoidance to the hot sky,
certain things:
the smell of spilled oil a faint
sickness lingering in the garages,
a splash of paint on brick surprising as a bruise,
a plastic hose poised in a vicious
coil; even the too-fixed stare of the wide windows

give momentary access to
the landscape behind or under
the future cracks in the plaster

when the houses, capsized, will slide
obliquely into the clay seas, gradual as glaciers
that right now nobody notices.

That is where the City Planners
with the insane faces of political conspirators
are scattered over unsurveyed
territories, concealed from each other,
each in his own private blizzard;

guessing directions, they sketch
transitory lines rigid as wooden borders
on a wall in the white vanishing air

tracing the panic of suburb
order in a bland madness of snows.

Míg ide-oda hajtunk a kertváros vasárnapi
utcáin a tikkadt augusztusi fényben,
zavarni kezd
a rend és tisztaság:
a pedáns sorba állított házak, a higiénikusan
ültetett fák, melyek precíz síkjaik
tudatában lenéző szemrehányással illetik
kocsink ajtaján a horpadást.
Itt nincs hangoskodás, nincs ablak-
üveg csörömpölése; az egyetlen zajt
a fűnyíró gép józan berregése okozza,
amint széles rendet vág a lekonyult fűben.

S bár a kocsifelhajtók egyenletességükkel
ügyesen kikerülik
a hisztériát, a tetők ugyanazon
szögben térnek ki a tüzes ég elől,
bizonyos jelek:
kidőlt olaj szaga, lappangó
betegség a garázsokban,
horzsolásszerű festékfolt meglepetése a téglán,
plasztik öntözőcső alattomos
gyűrűje; még a túl mereven bámuló ablakok is

pillanatnyi belátást engedek
a tájba, amely a vakolat jövőbeli
repedései mögött  vagy alatt húzódik,

amikor majd a megdőlt házak rézsút
belecsúsznak a gleccsermód türemkedő agyagtengerbe,
amit persze most még senki sem lát.

Itt a Várostervezők
(eszelős arcuk összeesküvőkére emlékeztet)
szétszóródnak a szűz terepen,
ahol úgy beburkolóznak személyes hóviharukba,
hogy még egymásról sem vesznek tudomást.

Irányt keresgélve, találomra múlékony
s mégis - ráma-kemény vonalakat húzgálnak
a levegőben szétmálló falakra,

s kirajzolják a városrend pánikját
a hóvilág közönyös őrületében.