Míg ide-oda hajtunk a kertváros vasárnapi
utcáin a tikkadt augusztusi fényben,
zavarni kezd
a rend és tisztaság:
a pedáns sorba állított házak, a higiénikusan
ültetett fák, melyek precíz síkjaik
tudatában lenéző szemrehányással illetik
kocsink ajtaján a horpadást.
Itt nincs hangoskodás, nincs ablak-
üveg csörömpölése; az egyetlen zajt
a fűnyíró gép józan berregése okozza,
amint széles rendet vág a lekonyult fűben.
S bár a kocsifelhajtók egyenletességükkel
ügyesen kikerülik
a hisztériát, a tetők ugyanazon
szögben térnek ki a tüzes ég elől,
bizonyos jelek:
kidőlt olaj szaga, lappangó
betegség a garázsokban,
horzsolásszerű festékfolt meglepetése a téglán,
plasztik öntözőcső alattomos
gyűrűje; még a túl mereven bámuló ablakok is
pillanatnyi belátást engedek
a tájba, amely a vakolat jövőbeli
repedései mögött vagy alatt húzódik,
amikor majd a megdőlt házak rézsút
belecsúsznak a gleccsermód türemkedő agyagtengerbe,
amit persze most még senki sem lát.
Itt a Várostervezők
(eszelős arcuk összeesküvőkére emlékeztet)
szétszóródnak a szűz terepen,
ahol úgy beburkolóznak személyes hóviharukba,
hogy még egymásról sem vesznek tudomást.
Irányt keresgélve, találomra múlékony
s mégis - ráma-kemény vonalakat húzgálnak
a levegőben szétmálló falakra,
s kirajzolják a városrend pánikját
a hóvilág közönyös őrületében.