1929 (Angol)
I
It was Easter as I walked in the public gardens
Hearing the frogs exhaling from the pond,
Watching traffic of magnificent cloud
Moving without anxiety on open sky--
Season when lovers and writers find
An altering speech for altering things,
An emphasis on new names, on the arm
A fresh hand with fresh power.
But thinking so I came at once
Where solitary man sat weeping on a bench,
Hanging his head down, with his mouth distorted
Helpless and ugly as an embryo chicken.
So I remember all of those whose death
Is necessary condition of the season's setting forth,
Who sorry in this time look only back
To Christmas intimacy, a winter dialogue
Fading in silence, leaving them in tears.
And recent particulars come to mind:
The death by cancer of a once hated master,
A friend's analysis of his own failure,
Listened to at intervals throughout the winter
At different hours and in different rooms.
But always with success of others for comparison,
The happiness, for instance, of my friend Kurt Groote,
Absence of fear in Gerhart Meyer
From the sea, the truly strong man.
A 'bus ran home then, on the public ground
Lay fallen bicycles like huddled corpses:
No chattering valves of laughter emphasised
Nor the swept gown ends of a gesture stirred
The sessile hush; until a sudden shower
Fell willing into grass and closed the day,
Making choice seem a necessary error.
II
Coming out of me living is always thinking,
Thinking changing and changing living,
Am feeling as it was seeing--
In city leaning on harbour parapet
To watch a colony of duck below
Sit, preen, and doze on buttresses
Or upright paddle on flickering stream,
Casually fishing at a passing straw.
Those find sun's luxury enough,
Shadow know not of homesick foreigner
Nor restlessness of intercepted growth.
All this time was anxiety at night,
Shooting and barricade in street.
Walking home late I listened to a friend
Talking excitedly of final war
Of proletariat against police--
That one shot girl of nineteen through the knees,
They threw that one down concrete stair--
Till I was angry, said I was pleased.
Time passes in Hessen, in Gutensberg,
With hill-top and evening holds me up,
Tiny observer of enormous world.
Smoke rises from factory in field,
Memory of fire: On all sides heard
Vanishing music of isolated larks:
From village square voices in hymn,
Men's voices, an old use.
And I above standing, saying in thinking:
"Is first baby, warm in mother,
Before born and is still mother,
Time passes and now is other,
Is knowledge in him now of other,
Cries in cold air, himself no friend.
In grown man also, may see in face
In his day-thinking and in his night-thinking
Is wareness and is fear of other,
Alone in flesh, himself no friend.
"He say 'We must forgive and forget,'
Forgetting saying but is unforgiving
And unforgiving is in his living;
Body reminds in him to loving,
Reminds but takes no further part,
Perfunctorily affectionate in hired room
But takes no part and is unloving
But loving death. May see in dead,
In face of dead that loving wish,
As one returns from Africa to wife
And his ancestral property in Wales."
Yet sometimes man look and say good
At strict beauty of locomotive,
Completeness of gesture or unclouded eye;
In me so absolute unity of evening
And field and distance was in me for peace,
Was over me in feeling without forgetting
Those ducks' indifference, that friend's hysteria,
Without wishing and with forgiving,
To love my life, not as other,
Not as bird's life, not as child's,
"Cannot," I said, "being no child now nor a bird."
III
Order to stewards and the study of time,
Correct in books, was earlier than this
But joined this by the wires I watched from train,
Slackening of wire and posts' sharp reprimand,
In month of August to a cottage coming.
Being alone, the frightened soul
Returns to this life of sheep and hay
No longer his: he every hour
Moves further from this and must so move,
As child is weaned from his mother and leaves home
But taking the first steps falters, is vexed,
Happy only to find home, a place
Where no tax is levied for being there.
So, insecure, he loves and love
Is insecure, gives less than he expects.
He knows not if it be seed in time to display
Luxuriantly in a wonderful fructification
Or whether it be but a degenerate remnant
Of something immense in the past but now
Surviving only as the infectiousness of disease
Or in the malicious caricature of drunkenness;
Its end glossed over by the careless but known long
To finer perception of the mad and ill.
Moving along the track which is himself,
He loves what he hopes will last, which gone,
Begins the difficult work of mourning,
And as foreign settlers to strange country come,
By mispronunciation of native words
And by intermarriage create a new race
And a new language, so may the soul
Be weaned at last to independent delight.
Startled by the violent laugh of a jay
I went from wood, from crunch underfoot,
Air between stems as under water;
As I shall leave the summer, see autumn come
Focusing stars more sharply in the sky,
See frozen buzzard flipped down the weir
And carried out to sea, leave autumn,
See winter, winter for earth and us,
A forethought of death that we may find ourselves at death
Not helplessly strange to the new conditions.
IV
It is time for the destruction of error.
The chairs are being brought in from the garden,
The summer talk stopped on that savage coast
Before the storms, after the guests and birds:
In sanatoriums they laugh less and less,
Less certain of cure; and the loud madman
Sinks now into a more terrible calm.
The falling leaves know it, the children,
At play on the fuming alkali-tip
Or by the flooded football ground, know it--
This is the dragon's day, the devourer's:
Orders are given to the enemy for a time
With underground proliferation of mould,
With constant whisper and the casual question,
To haunt the poisoned in his shunned house,
To destroy the efflorescence of the flesh,
To censor the play of the mind, to enforce
Conformity with the orthodox bone,
With organised fear, the articulated skeleton.
You whom I gladly walk with, touch,
Or wait for as one certain of good,
We know it, we know that love
Needs more than the admiring excitement of union,
More than the abrupt self-confident farewell,
The heel on the finishing blade of grass,
The self-confidence of the falling root,
Needs death, death of the grain, our death.
Death of the old gang; would leave them
In sullen valley where is made no friend,
The old gang to be forgotten in the spring,
The hard bitch and the riding-master,
Stiff underground; deep in clear lake
The lolling bridegroom, beautiful, there. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://un-tallucas.blogspot.hu |
|
1929 (Magyar)
I Husvétkor a város parkjában őgyelegtem, hallgattam a tóról békák lihegését, bámultam pompás felhők futását, ahogy a nyílt egen vonultak könnyedén. Ez az évszak, mikor írók és szeretők változó szót lelnek a változókra, új név kap új hangsúlyt, a kar friss kéztől friss erőt. Igy tűnődtem, de hirtelen csak egy padon magányos férfi ült zokogva, feje lelógott, eltorzult a szája, esetlen volt és csúf, akár egy csirkeembrió.
S most mind eszembe jut, kiknek halála a kibomló: évszak feltétele volt, kiknek keserves emlék most csupán meghitt karácsony, csöndben elhaló, könnyekbe fúló téli párbeszéd. S jutnak eszembe más részletek is: hajdan gyülölt tanárom rákhalála; barátom lelki-csőd-elemzése, melyet hallhattam télen annyiszor, más-más időben, mindig más helyen. De lám, akad siker is ellentétül: mily boldog például Kurt Groote barátom, sohase fél a bátor tengerész: Gerhardt Meyer, a talpig férfi.
Még járt hazafelé busz. Közteren egymásra dőlt biciklik hulla-halma. Csapongó nevetés szelepe nem fokozta, seprő ruhaszegély-mozgás föl nem kavarta a kocsányon függő csendet, mignem a fűre napot lezáró zápor hullt, mutatván: a jó-rossz választása tévedés.
II Magam dolga szerint a lét: örök gondolkodás, gondolkodsz, változol, s a változás a lét. Most érzem át, milyen volt régen a kikötő kőmellvédjére dőlve figyelni lent a kacsák csapatát; ducon szunnyadva, tollászkodva ülnek, taposnak föl a rebbegő folyón, egy-egy uszkáló szalmát kihalásznak. Nekik elég a hazai napfény, nem ismerik a honvágy-sanyarta idegen árnyát, se nyugtalanságát lefojtott növekedésnek.
Azidőtájt aggódtunk minden éjjel. Lövöldözés az utcán, barikád. Későn, hazafelé, hallgattam izgatott barátomat, beszélt a proletárok végső harcáról a terror ellen - hogy tizenkilencéves lány térdébe lőtt a rendőr, kit bosszúból betonlépcsőn ledobtak - dühödve bár, de rámondtam: remek.
Fut az idő Hessenben, Gutensbergben, roppant világ parányi figyelőjét megállít fönt az est, a dombtető. Mezőre gyárak füstje száll, tűz emléke. Mindenfelől magányos pacsirták: elhaló zene. A falu főteréről érdes himnusz: munkások hangja, régi ének. Fölöttük állva, eszmélkedve mondom:
„A magzat, míg a meleg anya hordozza, védi, maga is anya; idővel mássá változik, már tudja, vannak mások is, a hideg űrben sír, magával sem barát. A felnőtt is, csak nézd meg az arcát, töprengve nappal és töprengve éjjel, óvakodón és másoktól félve, önnön husában egyedül, magával sem barát."
S ő szól: „Feledni kell és megbocsájtani." A szót felejti, ám meg nem bocsájtja, élete folyton kész a vádra. Teste emlékezik a szerelemre, emlékszik, s része nincs egyéb; bérelt lakában tessék-lássék érzeleg, nincs része másban, nincs szerelme, csak a halált szereti. Nézd, oly szerelemmel eped érte, mint az utazó vágyódik Afrikából nejéhez, ősi walesi birtokára.
De néha látszat ás szavak szerint jó a férfi, mint komor szépségű mozdony, szeme felhőtlen, gesztusa teljes. Bennem meg eggyé teljesült az este: hordom a tág mezőt, a távolt, s béke fog át, mert érzem, nem felejtem a kacsák közönyét, barát hisztériáját; vágyam föladva, s nem feledve szeretem életem, nem úgy, mint másokét, nem úgy, ahogy madárét, gyerekét. Nem lehetek - mondtam - se gyermek, se madár.
III Az asztal-rendelés, menetidő nézése pontos könyvben megelőzte a fönti szemlét, mit még hoz utánam e drótköteg. Vonatból nézem, elszakadva huzalok, póznák metsző dühétől, augusztusban, úton a nyaralóhoz.
Magányában a rémült lélek megtér a nyáj- és széna-léthez, mely nem övé, hisz minden óra lökné tovább, kell mennie még. Gyermekként veszti anyját, otthonát, botolnak első léptei, cibálják, csakúgy boldog, ha lel hazát, ahol lakásáért nem kell adóznia.
Így, bizonytalanul szeret, s a vágy téveteg, és nem ád annyit, amennyit elvár. Nem tudni, mag lesz-é a szeretet, csodálatos, bő termésbe szökellő, vagy hitvány korcsa lesz valaminek, mely hatalmas volt, s úgy él tengődve majd, akár betegség fertőző ragálya, vagy mámorok kaján torzképeként. Felelőtlenség szépitgeti sorsát, de őrületre, kórra fogékony lélek tudja rég.
Maga ösvényén járva kedveli, mit tartósnak remél, melyet ha veszt, megkezdődik a gyász nehéz robotja. Külföldi telepesként, idegenben, a rosszul ejtett bennszülött szavakból új nyelvet és beházasodva új fajtát teremt, mígnem a lélek kiválasztódhat független gyönyörre.
Riadva egy szajkó vad kacajától hagyom az erdőt, csörrenő avart, ágközök víz alatti levegőjét; ahogy majd elhagyom nyaram, s látom, közel az ősz, az égről metszőbb csillagok ragyognak. Látom, a fagy hogyan fricskáz le gátról héjját, s tengernek űzi; - hagylak ősz, a telet nézem, föld telét, miénket, a megsejtett halált, hogy holtunkban ne lássuk új helyzetünk siralmas idegennek.
IV Itt az idő, rombold le, ami téves. Vihar előtt a székeket a kertből behurcolják; e vad partról a nyári csevegés elszáll vendéggel, madárral. A szanatóriumban egyre gyérül a nevetés, a gyógyulók hite, őrjitőbb csendbe süpped az üvöltő. A gyerekek tudják, bukdácsolón, míg gőzölgő szikes szemétdombokon, elöntött futballpályán kergetőznek: ez a sárkány napja, a pusztitóé; az ellenség megkapta a parancsot, hogy míg penész harácsol, föld alatt, míg tart a suttogás és fogy a kérdés, lidércként űzzön mérgezett menekvőt, roncsolja szét a hús ragyogását, az elme bonyolult játékát, s bármi áron az ortodox csonttal szorítsa alkura.
Te, akivel szivesen járok, ki érintésre biztos jót igérsz, tudod, tudom, a szerelemnek több kell az eggyéválás gyönyörű izgalmánál, több mint a magabízó, váratlan búcsuzás; cipősarok a megdöntött fű élén, s a szertehulló termés önbizalma halált kiván, a mag holtát, halálunk, a régi brancs halálát; mind otthagyja őket zord völgyben lenn, hol nincs többé barátság;
a régi brancsot feledik tavaszra; kemény ringyó és lovasa meredten fekszik a föld ölén, s a tiszta tóban ringázva ül a csinos vőlegény.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | F. A. |
|