Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Auden, W. H.: Homage to Clio

Auden, W. H. portréja

Homage to Clio (Angol)

Our hill hy made its submission and the green
Swept on into the north: around me,
From morning to night, flowers duel incessantly,
Colour against colour, in combats

Which they all win, and at any hour from some point else
May come another tribal outcry
Of a new generation of birds who chirp,
Not for effect but because chirping

Is the thing to do. More lives than I perceive
Are aware of mine this May morning
As I sit reading a book, sharper senses
Keep watch on an inedible patch

Of unsatisfactory smell, unsafe as
So many areas are: to observation
My book is dead and by observations they live,
In space, tmaware of silence

As provocative Aphrodite or her twin,
Virago Artemis, the Tall Sisters
Whose subjects they are. That is why, in their Dual Realm,
Banalities can be beautiful,

Why nothing is too big or too small or the wrong
Colour, and the roar of an earthquake
Rearranging the whispers of streams a loud sound
Not a din: but we, at haphazard

And unseasonably, are brought face to face
By ones, Clio, with your silence. After that
Nothing is easy. We may dream as we wish
Of phallic pillar or navel stone

With twelve nymphs twirling about it, but pictures
Are no help: your silence already is there
Between us and any magical centre
Where things are taken in hand. Besides,

Are we so sorry? Woken at sun-up to hear
A cock pronouncing himself himself
Though all his sons had been castrated and eaten,
I was glad I could be unhappy: if

I don't know how I shall manage, at least I know
The beast with two backs may be a species
Evenly distributed but mum and dad
Were not two other people. To visit

The grave of a friend, to make an ugly scene,
To count the loves one has grown out of
Is not nice, but to chirp like a tearless bird
As though no one dies in particular

And gossip were never true, unthinkable:
If it were, forgiveness would be no use,
One eye for one would be just and the innocent
Would not have to suffer. Artemis,

Aphrodite, are Major Powers and all wise
Castellans will mind their p's and q's,
But it is you, who never have spoken up,
Madonna of silences, to whom we turn

When we have lost control, your eyes, Clio, into which
We look for recognition after
We have been found out. How shall I describe you? They
Can be represented in granite

(One guesses at once from the perfect buttocks,
The flawless mouth too grand to have corners,
Whom the colossus must be), but what icon
Have the arts for you, who look like any

Girl one has not noticed and show no special
Affinity with a beast? I have seen
Your photo, I think, in the papers, nursing
A baby or mourning a corpse: each time

You had nothing to say and did not, one could see,
Observe where you were, Muse of the unique
Historical fact, defending with silence
Each world of your beholding, a silence

No explosion can conquer but a lover's yes
Has been known to fill. So few of the Big
Ever listen: that is why you have a great host
Of superfluous screams to care for and

Why, up and down like the Duke of Cumberland
Or round and round like the Laxey Wheel,
The Short, the Bald, the Pious, the Stammerer went
As the children of Artemis go

Not yours. Lives that obey you move like music,
Becoming now what they only can be once,
Making of silence decisive sound: it sounds
Easy, but one must find the time. Clio,

Muse of Time, but for whose merciful silence
Only the first step would count and that
Would always be murder, whose kindness never
Is taken in, forgive our noises

And teach us our recollections: to throw away
The tiniest fault of someone we love
Is out of the question, says Aphrodite
Who should know, yet one has known people

Who have done just that. Approachable as you seem
I dare not ask you if you bless the poets,
For you do not look as if you ever read them
Nor can I see a reason why you should.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.unz.org

Hódolat Kliónak (Magyar)

A domb megadta magát, és a zöld táj
észak felé nyomult: körülöttem
reggeltől estig virágok párbaja dúl,
szín szín ellen, ás a csatározásban

mindegyik győzni tud, de olykor egy új
csatakiáltás hangzik fel valahonnan,
fiatal madárnemzedék csiripel,
s bár nem hatást remél, az a dolga,

hogy csiripeljen. Fel se fogom, hány élet
vesz rólam tudomást e májusi reggelen,
amint itt olvasok, s élesebb érzékszervek
vizsgálják az emészthetetlen foltot,

mely gyanús illatú és veszélyt jelenthet,
mint annyi más: az érzékelésnek
a könyv holt, de ők érzékeikkel a térben
élnek, s nem fogják fel a csöndet,

akár a kihívó Afrodité vagy ikre,
a Férfias Artemisz, a Nagy Nővérek,
kiknek alattvalói. Országukban
így a közönséges is szép lehet,

mert semmi se túl nagy, túl kicsi, vagy elrontott
színű itt, ahol a morajló földrengés,
mely a folyók zúgását újra rendezi, zord hang,
de nem zűrzavar: a te csöndeddel azonban,

Klió, véletlen, kiszámithatatlanul,
magunkban találkozunk. S utána már
semmi se könnyű. Álmodhatunk, ha vágy hajt,
fallikus oszlopról, buja-kőről,

mely körül tucatnyi nimfa kereng, a képek
többé nem segítenek: csönded ott van
köztünk s a bűvös kör között, melyen túl
a dolgok kézzelfoghatók. Node hát

sajnálatos ez? Hajnali órán hallva,
a kakas mily önelégülten kiált,
bár fiait kiherélték, s mind megették,
én örültem, hogy szomorú lehetek:

bár nem tudom, hogy boldoguljak, azt tudom,
a kettős-hátú-állat párosan
szétvált faj, de Apám meg Anyám
nem volt két külön ember. Kimenni

barátunk sírjához, ott botrányt csapni,
ráolvasni kinőtt szerelmeket,
nem szép; de csak csiripelni könnytelen madárként,
mintha senki se halna meg valóban,

sőt pletyka se lenne igaz, lehetetlen:
ha mégis, mi haszna volna megbocsátás,
a szemet-szemért" jogos volna, s nem kellene
ártatlannak szenvedni. Artemisz,

Afrodité: két Hatalom, és minden bölcs
csatlós tudja, kihez igazodjék;
te vagy azonban, bár hangos szavad sincs,
Hallgatás Úrnője, kihez fordulunk,

ha elvesztettük a gyeplőt, szemedből
várunk, Klió, elismerést, midőn
lelepleződtünk. Hogy írjalak le? Ők
gránitból kifaraghatók,

(tudni lehet a tökéletes farról,
s a hibátlan, szöglet-nélküli szájról,
kit rejt a kolosszus), de milyen ikon
lenne jó hozzád, hisz arcod az olyan

lányé, akit mellőzünk, mert nem mutat
rokonvonást a bestiával? Láttam
képed az újságban, dajkálás
közben vagy halotti gyászban: sohasem

volt szólnivalód, s úgy tűnt, fel se fogod,
hol is vagy éppen. Egyszeri, Történelmi
Tény Múzsája, te hallgatva védesz egy olyan
világot, melynek tanúja vagy, a csönddel,

melyet robbanás se tör meg, de egy szerelmes
„igen", tudjuk, betöltheti. A Nagyok ritkán
figyelnek, ezért kell neked számtalan
fölös jajjal törődnöd, s ezért

nyüzsög fel-alá, mint Cumberland herceg,
vagy körbe-körbe, mint az Óriáskerék,
a Csökött, a Kopasz, a Jámbor, a Dadogós,
ahogy Artemisz fiai, nem a tieid

járnak. A sors, ha rád hallgat, akár a zene,
azzá valósul, ami csak egyszer lehet,
a csöndet fontos hanggá téve: a hang
könnyű, ám döntő a ritmus. Klió,

Idő Múzsája, kinek kegyes csöndje
csupán az első lépést óvja,
s ez mindig gyilkos tett, s akit nem lehet
becsapni, bocsásd meg nekünk a lármát,

s taníts magunkba szállni: a legkisebb
hibát kivetni abban, akit szeretünk,
nem a mi dolgunk, Afrodité szerint,
s ő csak tudja, ám tudunk olyanokról,

kik épp úgy tettek. Bár kegyes vagy, nem merem
megkérdezni, a költőket áldod-e,
rajtad nem látszik, hogy olvasnád őket,
s magam sem értem, mire volna jó.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaL. K.

minimap