Auden, W. H.: Altató (Lullaby Magyar nyelven)
Lullaby (Angol)Lay your sleeping head, my love, Human on my faithless arm; Time and fevers burn away Individual beauty from Thoughtful children, and the grave Proves the child ephemeral: But in my arms till break of day Let the living creature lie, Mortal, guilty, but to me The entirely beautiful.
Soul and body have no bounds: To lovers as they lie upon Her tolerant enchanted slope In their ordinary swoon, Grave the vision Venus sends Of supernatural sympathy, Universal love and hope; While an abstract insight wakes Among the glaciers and the rocks The hermit's sensual ecstasy.
Certainty, fidelity On the stroke of midnight pass Like vibrations of a bell, And fashionable madmen raise Their pedantic boring cry: Every farthing of the cost, All the dreaded cards foretell, Shall be paid, but from this night Not a whisper, not a thought, Not a kiss nor look be lost.
Beauty, midnight, vision dies: Let the winds of dawn that blow Softly round your dreaming head Such a day of sweetness show Eye and knocking heart may bless, Find the mortal world enough; Noons of dryness see you fed By the involuntary powers, Nights of insult let you pass Watched by every human love.
|
Altató (Magyar)Hajtsd karomra, édesem, alvó, védtelen fejed. Idő és láz égeti gyermeteg szépségedet, és a földnek a gyerek tiszavirág-életű -- ám karjaimban hajnalig lélegezzen egy virág, vétkes és halálra-szánt, de mindlétig gyönyörű.
Lélek s test határtalan: a szeretőkre, akiket megbűvölt lankáira dönt a jólismert önkívület, Vénusz látomást szakaszt, csillag-összetartozást, együtt-izzást és reményt, míg sziklák és jégmezők elvont képe rezgi föl a remete gyönyörét.
Hűség, biztonság, ahogy kong az éjfél, elriad, mint ha elzúg a harang; mennyi divatos bolond fontoskodik és nyafog: mindenért fizetni kell, az összes vészjel erre int, ám ezen az éjszakán egy nézés, egy suttogás, még egy csók se vesszen el.
Szépség, álom, perc halott. Fújjon a hajnali szél álmodó fejed köré olyan édes pirkadást, melyben áld a szív s a szem, a múló világ elég, szomjas délben nyugszanak az önkénytelen erők, s bántó éjen őriződ minden földi szerelem.
|