Paysage Moralisé (Angol)
Hearing of harvests rotting in the valleys,
Seeing at end of street the barren mountains,
Round corners coming suddenly on water,
Knowing them shipwrecked who were launched for islands,
We honour founders of these starving cities
Whose honour is the image of our sorrow,
Which cannot see its likeness in their sorrow
That brought them desperate to the brink of valleys;
Dreaming of evening walks through learned cities
They reined their violent horses on the mountains,
Those fields like ships to castaways on islands,
Visions of green to them who craved for water.
They built by rivers and at night the water
Running past windows comforted their sorrow;
Each in his little bed conceived of islands
Where every day was dancing in the valleys
And all the green trees blossomed on the mountains,
Where love was innocent, being far from cities.
But dawn came back and they were still in cities;
No marvellous creature rose up from the water;
There was still gold and silver in the mountains
But hunger was a more immediate sorrow,
Although to moping villagers in valleys
Some waving pilgrims were describing islands…
'The gods,' they promised, 'visit us from islands,
Are stalking, head-up, lovely, through our cities;
Now is the time to leave your wretched valleys
And sail with them across the lime-green water,
Sitting at their white sides, forget your sorrow,
The shadow cast across your lives by mountains.’
So many, doubtful, perished in the mountains,
Climbing up crags to get a view of islands,
So many, fearful, took with them their sorrow
Which stayed them when they reached unhappy cities,
So many, careless, dived and drowned in water,
So many, wretched, would not leave their valleys.
It is our sorrow. Shall it melt? Then water
Would gush, flush, green these mountains and these valleys,
And we rebuild our cities, not dream of islands. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://www.thelateparade.com |
|
Paysage Moralisé (Magyar)
Hallván, mint rothad terméssel a sikság,
látva, mily meddő út mögött a hegység,
s tudván, hiába sarkon túl a mély víz,
hajótöröttnek álom csak a sziget;
tiszteljük alkotóid, éhes város,
érdemük tükre arcunkon a bánat.
Nem is tudjuk, mily egy velünk a bánat,
e kin, amérthogy oda már a sikság;
most álmuk esti séta, művelt város,
s mig vad csikóid zabolázzák, hegység,
zöld vízió nekik, a rét, mint sziget
foglyának csónak, mint életadó víz.
Partra vert házuk ablakán folyóvíz
dúdol be éjjel, csillapul a bánat;
de a szűk ágyban álmuk csak a sziget,
ahol naponta tánctól zeng a sikság,
bokor, fa zöldjét kibontja a hegység,
s szűz a szerelem, hisz messze van a város.
Ám jön a hajnal, s megintcsak a város;
nem hajt öléből csodalényt a mély víz,
arany-ezüstöt rejt ugyan a hegység,
de fáj az éhség, az igazi bánat -
habár sanyargó falvakban, a sikság
vándorai mondták: létezik a sziget...
„Isteneket küld - ígérték - a sziget;
kedvesen, büszkén járnak majd e város
útjain, most hát hagyjátok a sikság
gondját, vitorlás vár, s a zöld-fakó viz;
hó-vásznak alján tűnjön el a bánat,
s az árny, mit rátok bontott a hegység!”
Sok kétkedőt így vesztett el a hegység,
szirtekre másztak, látni, hol a sziget;
sok gyáva szívben lett örök a bánat,
cipelték terhét bús faladig, város;
sok vakmerőnek lett sírja a mély viz,
sok tétovának végzete a sikság.
Ó, közös bánat! Elolvadsz-e? Árviz
gyűlne rád akkor zöldelő sik, hegység,
s nem sziget álma, te újulnál, város.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | F. A. |
|